Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-04-07 / 28. szám
Matyi bácsi, az öreg erdész lecsapta a telefonkagylót és bősz káromkodásba kezdett: — Az istenit az anyjuknak! őz kéne nekik. Disznóság! És én hajtsam fel... Zajos méltatlankodása mint az égzengés viharzott és az erdő vadja holmi elemi katasztrófától rettegve, szertefutva keresett menedéket. Azért hívták ugyanis az öreget az igazgatóságról, mivel egy bizonyos Vomácka elvtárs, akinek a szava döntő az építőanyagok kiutalásában, végre megígérte az erdei épületek tatarozásához annyira szükséges, régen kérvényezett tetőcserepeket. Közben azonban — csak úgy mellékesen — megjegyezte, mennyire imádja a vadászatot. Amire aztán az igazgató csupa figyelmességből megérdeklődte, nem lenne-e kedve egy őzet lőni. Matyi bácsi pedig hajtsa fel neki. Az öreg dühösen turkált bozontos szakállába és azon törte a fejét, mit is vétett ő a világnak, hogy tizenöt kedvencének egyikét most elkótyavetyélje ..; építőanyagért. — Melyiket hát?... sóhajtott lemondóan. — Ott a felvégen akadna egy csenevész darab, de ■. az utóbbi időben mintha összeszedné magát. Tehát azt nem adhatja, hiszen szegényke alig élte még világát... Az a szépség viszont ott az Agyagosban tulajdonképpen már puskavégre is kerülhetne, elég kárt okozott már eddig. De azt úgy szereti, inkább magát löveti le; bizony azt se adja oda nekik ... — Marad tehát tizenhárom. Matyi bácsi felhajtott egy nagy kupica berkenyepálinkát, hogy leöblítse mély sajnálkozását, ami azonban nem sikerült neki. Alaposan meghánytavetette a számításba jövő 13 bakot, megivott még hat kupicányit, határozni azonban mégsem tudott. Sőt az az elhatározás érlelődött meg benne, hogy az 8 körzetében egyetlén őzbak sem jöhet számításba. Aki pedig mégis elejtene egyet... az közönséges gyilkos! De mit tegyen? A parancs az parancs ... Hosszú töprengés után végre elég elfogadható ötlete támadt. Majd egyszerűen beteget jelent. Hiszen elég vén már ahhoz, hogy ezt megengedje magának. Köhögés, influenza, köszvény stb ... Hagymát tesz a zsebkendőjébe, aztán úgy szipákol majd, hogy még a könnyei is csorogni fognak. És ha az a Vomácka megérkezik, nem marad más hátra, kiküldi vele lesre Niderle gyakornokot, aki tudvalevőleg Dél- Csehország legtökkelütöttebb erdőkerülője. Az legfeljebb fiatal menyecskét tud kinyomozni az erdőben. Vadat? Azt soha! Az én őzikéim pedig biztonságban lesznek. * * * Vomáéka elvtárs egy héttel karácsony előtt érkezett az erdészlakba. Puskája a legfinomabb volt, amit csak vásárolni lehetett. Matyi bácsi szinte tépte bozontos szakállát nagy sajnálkozásában, hogy kedves vendégét nem kísérheti el. Pedig mennyire örült érkezésének. Most meg, a fene egye^meg, majd beledöglik ebbe a nyavalyába, alig áll már a lábán. Igazán sajnálja, hogy nem mehet ki Vomácka elvtárssal. — Dehát hiszen nem baj - sóhajtozott Matyi bácsi — majd elkíséri az elvtársat a legügyesebb helyettesem. Fiatalabb is mint én, a szeme mint a sasé... Niderle csak úgy dagadt a büszkeségtől. Estefelé aztán Vomáéka elvtárs Níderlével bevette magát az erdőbe. Közben azonban Matyi bácsinak újra gondjai támadtak. Mi lesz, ha valamelyik hülye bak mégis az útjukba téved. Vagy pedig, vak tyúk is talál szemet... ha annak a szerencsétlen Níderlének most az egyszer szerencséje lesz? Matyi bácsi megint csak kedvenc berkenyéjével volt kénytelen vigasztalódni. De hiába. Elmúlt már éjfél. A vadászok csak nem jöttek és az öreg erdész képtelen volt lehúnyi a szemét. Hajnalodni kezdett — azok ketten még sehol. Matyi bácsinak reggelizni sem volt kedve a nagy idegességtől. Végre, úgy kilenc felé, lucskoson, fáradtan, befutottak. Vomáéka elvtárs borzasztó dühös volt, Niderle feltűnően csendes. — Hát hogy volt? Kérdezte nyugodtan Matyi bácsi. — Uég egy mókust sem láttunk — referált bűnbánó hangon a fiatal erdőkerülő. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon csengője. Az igazgató érdeklődött nagyon udvariasan, gratulálhat-e már Vomáéka elvtársnak a szép zsákmányhoz. — Ugyan kérem — dühöngött a telefonba Vomáéka - hová küldtek maguk engem? Hiszen ebben az erdőben egy patkány sem található. Teljesen fölöslegesen lopom itt a napot - pedig az én időm drága bizony! Éppen most is egy nagy szállítmányt kéne expediálnom az osztravai bányaigazgatóságnak. Nem is tudom, hogy is lesz azokkal a cserepekkel az önök részére. Kár volt ezért a fölöslegesen eltöltött éjszakámért... Hallani lehetett, ahogy a vezeték másik végén az igazgató mézes szavakkal az erdő minden vadját ígéri Vomáéka elvtársnak és hogy azonnal kocsiba ül és személyesen gondoskodik arról, hogy vendége elégedett legyen. Az igazgatósági kocsi boszorkányos gyorsasággal ott is termett és alig ugrott ki belőle az igazgató, máris szidni kezdte az öreg erdészt. Hiába mentegetődzött, krákogott, szipákolt és hullatta diónagyságú könnyeit Matyi bácsi. *- Azonnal veszi a puskáját és gyerünk az erdőbe. Megyek én is! Különös vadászkirándulás volt. Átjárták az egész területet. Belegázoltak a lápba. Hatalmas sziklákat másztak meg. Négykézláb kúsztak szakadékokban és nem egy erdei patakban gémberedett el a lábuk. De egész fárasztó zarándokútjuk eredménye annyi volt, hogy Vomáéka elvtárs még aznap eldobhatta a prágai Divatházban készült gyönyörű vadászöltönyét. Késő délután az igazgató már sistergett dühében, mint a legfinomabb pesti „Kukta"-főzőedény. - Mátyás - sziszegte -, maga is nyugdíjaztathatná már magát! Nem való maga már erre...!- Mit? Én nyugdíjba?! Mintha a mennykő csapott volna Matyi bácsiba. - Na megálljotok! — gondolta dühösen. - Majd mindjárt megmutatom nektek, nyugdíjba való vagyok-e! Csodálatra méltó gyorsasággal kerültek egy kényelmes ösvényre és alig tettek meg ötszáz lépést, előttük egy tisztás nyílt, melynek közepén egy gyönyörű őzbak legelészett.- Parancsoljanak az urak - morogta az öreg. — Lőhetnek. Az igazgató arca felderült. Vomáéka a meglepetéstől egész megzavarodva ügyetlen mozdulatokkal babrált a puskájával, míg végre ruhagallérja egy darabjával együtt lerántotta a válláról.- Hát ez meg mi? Az „áldozat“ hirtelen felkapta szép fejét és hihetetlen ugrásokkal elillant-, be az erdőbe. A lövések csak most dördültek el. Egy ideig még buta képpel bámultak az üres tisztásra, aztán megfordultak és nagy mérgesen elindultak, vissza az erdészlakba. Legfőbb ideje volt. A sötétség úgy borult gyorsan az erdőre, mint a postások hubertuszköpenyege. Elöl az ösvényen az igazgató baktatott, morfondírozva mbgában; hogy adhatnak ilyen marhának fegyvertartási engedélyt? Egy valamire való vadász azt a bakot még dugóspuskával is elejtette volna ... Mögötte Vomáéka elvtárs lépdelt és ezeket gondolta: Ezt szándékosan tették velem! Olyan özet mutattak, amelyik elfut. És én hülye, karácsonyra őzet ígértem az asszonynak, hogy majd vadason készíti el... De azokat a cserepeket azért sem kapják meg tőlem - inkább másnak utaltatom ki... terven felül... A sor végén megelégedetten Matyi bácsi haladt és még mindig kuncogott a szakállába: Milyen jó, hogy nálam volt a nagy fehér zsebkendő. Annyira lekötötte mind a kettőt a puska, hogy még egy fél óráig nyugodtan lobogtathattam volna vele, anélkül, hogy észrevették volna .,. Jin Stych Ködben Fehér falként feszül elém a köd és menni, menni kell! Mert valami hajt előre egy erő egy sejtés egy életösztön. Falként feszül elém a köd, s álljt kiált: Ne tovább! Még egy lépés, s elhibázhatod! — Még egy lépés, s elhibázhatom mondogatom én is magamnak, de menni, menni kell! Az is lehet, hogy sárba, vízbe lépek az is lehet, hogy talajt veszt a lábam lehet, de lépést lépésre mérek mert menni, menni kell! Menni jókedvvel és vidáman hadat üzenni lomha ködfalaknak ha sárban is, vagy borús ég alatt ha ködben is, de menni kell! Tavaszköszöntö Régi teleknek új tavaszoknak illata járja át szivemet. Illan a tél és kósza szelecskék ébresztgetik még alvó hitemet. Nagy tavaszvárás korszaka ébredt, múlik a télnek zsarnok kora zajlik a jég és olvad a bércek, köd-ülte ormok szűzi hava. Nyögve vetik le hótakarójuk ébredező, nagy rengetegek, álmosan még, de új tavaszt várva olvadnak hólécsermelyeket. Vén babonáknak doh-szagú árnya ülte meg újra most szívemet, meg nem ijeszthet, nem kell a télből, fázott a lelkünk már eleget! Itt tavasz készül új szelek járják csípős-vidáman már a határt. H etvennyolc éves lenne most, ha ezelőtt tizenöt évvel el nem ragadja a halál. Hatvanhárom évet élt és ez a hatvanhárom év annyira telítve volt testet és lelket gyötrő munkával, küzdelemmel, hogy sokszáz egyszerű élet telnék ki belőle. Még olyan ellenfelei is, akiktől gondolkozásban, világnézetben végtelen távolság választotta el, még ők is elismerték, hogy Kisch a riportírás utolérhetetlen mestere volt. Hatásos szerkesztési módja, sziporkázó ötletei, váratlan fordulatai, a riport műfajt soha nem tapasztalt tökélyre, magas irodalmi színvonalra emelték. Tényleg csodálatos jelenség az irodalomban. De hiszen előtte is és utána is voltak és vannak toliforgatók, akik mesterségbeli tudásban magasan kiemelkednek az átlagból, élvezetes, izgalmas, sőt lélegzetelállító sodrású eseményleírásokat vetnek papírra. Ez mind igaz, de Kisch írásaiban van valami, amit írói rutinnal, a stílus ragyogásával és ötletgazdasággal, mégha ez olyan rendkívüli is, nem lehet megmagyarázni. Ez a valami pedig a marxista művész sajátossága: a kommunista álláspont. Teodor Balk, Kisch alkotásainak hivatott méltatója ezt így fejezte ki: álláspont az elnyomottakért, az elnyomók ellen. Nem véletlenség az, hogy a riportírás éppen a szocialista művelőiben A riportírás nagy mestere E. E. KISCH halálának 15. évfordulójára érte el legmagasabb formáját, mondhatnánk csúcspontját. Elsősorban Kischben, továbbá John Reed, Július Fucík, Ehrenburg, Tretyakov írásaiban és Upton Sinclairnál. Persze itt a régi Sinclairre gondolunk, nem a mai, hitét vesztett renegátra. De miért éppen a szocialista nézőpont emeli magas színvonalra a riportírást? Mindenekelőtt azért, mert — mint Kisch maga is leszögezi — „a szocialista riporter a tényéktől függ“. Nem a tények az ő elgondolásaitól. A, szocialista riporter nem térhet ki a valóság útjából, neki a tényeket kell látnia. Ha pedig meglátja, akkor ismereteinek mélységétől függ az alkotás értéke — természetesen elöfeltételezve az író művészi alkotókészségét. Erre azt lehetne ellenvetni, hogy a polgári riporter is ragaszkodhat a tényékhez, ő is szem előtt tarthatja a valóságos történéseket. Ez csak részben igaz. Részletekben helyesen és a valóságnak megfelelően ábrázolhat, de már a tények kiválasztásában és értékelésében is korlátozza őt világnézete, azonosulása Túllépte már a het■ venedik életévét, de még mindig jól bírja magát. Ötven éve él együtt feleségével — Zsuzsa nénével, szeretetben, békességben. Most, hogy megöregedtek végre elmondhatják, érdemes élni, különösen ha nem hiányzik az egészség sem. János bácsi havi négyszázat kap nyugdíj fejében, de ezt még megkétszerezi, hiszen nem tud lemondani hivatásáról, képtelen megválni a hosszú évtizedek során megszokott munkától — a csőszségtől. Az ötvenes évek elején, amikor megalakult a szövetkezet, nem fosztották meg őt régi tisztségétől, sőt, mivel az elmúlt évek becsületes, szorgalmas munkájáról tanúskodtak, János bácsi esete egyhangúlag őt javasolták a közös őrévé. Munkája lényegesen könynyebbé vált — az egytagban lévő földet könynyebben megőrzi az ember, nem kell &z egyes termények érésének idején fel s alá szaladgálni a széles határban. A legtöbb bosszúságot János bácsinak az okozta, hogy a falu szélén lévő vetéseket biz elég gyakrak látogatták meg a libacsapatok. A szövetkezet vezetősége pedig úgy határozott, hogy a vetésekre tévedt, őrizetlen libákat be kell hajtania a szövetkezet gazdasági udvarába, s minden egyes libára tíz koronát számítva megbírságolják a tulajdonost. János bácsi ezúttal kimondottan produktív termelőerővé vált a szövetkezetben, egyre másra hajtotta be a népes libacsapatokat. Megemlítendő itt még az is, hogy János bácsit a bírságpénz húsz százaléka illete meg. Egy napon is jókora csapatot terelt be a gazdasági udvarra. Estére hajlott már az idő s a jól végzett munka boldog tudatával indult haza. A kiskaput zárva találta. Körülnézett — fény sem szűrődik ki sehonnan. Hát az asszony hová mehetett ilyenkor? — hümögött magában. Kisvártatva nagy sopánkodással került elő élete párja. — Jaj, hát János, sehol sem találom a libákat!. .. János bácsi ugyancsak megszeppent, szörnyű sejtések ötlöttek fel benne. Végül aztán mégis csak kibökte az igazságot... ugyanis, hogy... szóval több mint valószínű ... tehát behajtotta őket a szöv... igen mert ott voltak a vetésen... A megáradt folyót és az asszony száját nagyon nehéz megzabolázni, János bácsi főleg e utóbbihoz nem értett. így hát lehorgasztott fővel, bűnbánó arccal hallgatta a szidalmakat, míg aztán az asszony visszavonhatatlan tömörséggel mondta ki róla a szentenciát: — Vén szamár!... Kúcs Gyula a fennálló polgári rendszerrel. Ezért nem lehet aztán helytálló a végkövetkeztetése. Erre iskolapélda a kiváló tollú Albert Londres, aki az igazsághoz híven, fotografikus hűséggel és hatásosan írta meg a katonai büntetőtáborok borzaimait, és a gyarmati népek szenvedését. De milyen szegényes volt a végkövetkeztetés. Az, hogy a büntető kolóniákat modernizálni kell és a gyarmatokra pedig ne küldjenek a jövőben szadista tisztviselőket. És éppen ez a vérszegény következtetés az, ami Londres egész realizmusát elhalványítja.*Ha a riporter nem áll a szocializmus álláspontján, nem juthat el a helyes végkövetkeztetéshez, az osztályvalósághoz, a kapitalizmus kizsákmányoló jellegének megállapításához és az osztályharc törvényszerűségének felismeréséhez. A szocialista világnézet az a csalhatatlan iránytű, mely hozzáférhetővé teszi az író számára az események társadalmi összefüggésének felismerését. Ehhez a felismeréshez jutott el E. E. Kisch és ez teszi az általa nyújtott társadalmi képet részleteiben is és logikus következtetésében is megdönthetetlen valósággá. A száguldó riporter egy kis prágai polgári lap helyi tudósítójaként kezdte és fokozatosan, küzdelmesen jutott fel a csúcsra, melyet ebben a műfajban senki sem ért el. Prágában ismerte meg a kisember életét, gondjait, tragédiáit. Hosszú éjszakákon, piszkos lebujokban szürcsölte a bor mellett az élet ízeit, barátaival, köztük Jaroslav Hasekkel vitatkozva lett szocialista íróvá. Az „aranyvárosból" az igazság-keresés a vidékre űzte. Jablonecban megismerte a gyöngykészítő fejletlen proletárgyerekek nyomorult sorsát. Majd követte a vérrel és verejtékkel készült színes csecsebecse útját a világba, ahol még több vér és szenvedés ragadt a csillogó Uvegszemcsékhez. Ezzel a félig ingyen munkával készült csecsebecsével fosztja meg az imperialista rabló a nyomorult bennszülöttet munkájának gyümölcsétől. Az első világháború a frontra kergeti. Megírja az egyszerű frontkatonák pokoli szenvedéseit, a vezérkar bamba és tudatlan vezetésének véres következményeit. Innen márcsak egy lépés, de sorsdöntő lépés a világjáró riporter száguldásának indulása. Üjra és valóságosan felfedezi az amerikai „paradicsomot" embertelen pénzhajhászását, minden erkölcsi érték leromlását, a lélek deformálódását. Könyörtelenül leleplezi a mexikói nép szánalmas életének okát, a gyümölcsmonopóliumok urainak embertelen munkásnyúzását. Majd figyelme az_ új vajúdó világ felé fordul. Megláttatja a Szovjetunióban az új világrend születésének nagy drámáját, Ázsia népeinek küzdelmét az imperialista elnyomók ellen. öt kontinensen száguld végig az igazság felderítésének szolgálatában. Marxista logikával megírt remekbe szabott riportjaival új, valós világképet tár az emberiség elé. Minderről néhány sűrített mondatban írni majdnem hiábavaló, Kisch alkotását olvasni kell, mert az a valóság megismerésének üdítő forrása. Utolsó nagy száguldása Ausztráliába röpíti. Részt akar venni a békeharcosok kongresszusán, amelyet a második világháború előestéjén rendeztek a béke ottani hívei. A reakciós kormány félve könyörtelen tollától, megtagadja tőle a partraszállási engedélyt. De aki életét az igazságnak szentelte, most sem hátrál meg. Hatméteres magasságból, a hajóról a mólóra ugrik és lábát töri. A kórházban mégis sikerül érintkezésbe lépnie elvbarátaival és teljes gyógyulását meg sem várva, népgyűlésre vonszolja magát, törött angolsággal, de ellenállhatatlan szenvedéllyel rázza fel a tömegeket a békéért folytatott küzdelemre. A második világháborút emigrációban tölti, de amint visszatérése lehetővé válik, hazatér felszabadított hazájába. Újra tollat ragad, de a halál kiüti kezéből az Igazság fegyverét. Egon Ervin Kisch alkotása a felbomló kapitalizmus és a születő szocialista világ páratlan erejű tükörképe. Tolla társadalmi bonckés, mely feltárja a betegség veszélyes gócait, mert ez nélkülözhetetlen a kór gyógyításához. Mindenkihez szóinak ezek az írások, akinek szívén fekszik az emberiség jövője. Ezért aktuálisak riportjai ma, a társadalom vajúdásának korszakában és olvasni fogják az utódok, mint korunk igazi dokumentumait. • p e. Mikola Anikó két verse
