Szabad Földműves, 1963. január-június (14. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-09 / 3. szám
A szarvasmarhák téli tartása Szarvasmarha-állományunk termelőképességének kihasználása nemcsak a takarmányozástól, hanem a tartás módjától is függ. A téli időszakban, amikor az állatok az időjárás szélsőséges behatásai ellen több időt töltenek a védett építményekben — legyen az zárt vagy nyitott istálló — igen fontos, hogy tartózkodási helyükön olyan feltételeket biztosítsunk, amelyek a termelőképesség kihasználását (az egészség veszélyeztetése nélkül) elősegítik. Közismert tény — bár igen gyakran elfeledkeznek róla — minél nagyobb az állat termelése, annál nagyobbak az igényei is, mind a takarmányozás, mind az elhelyezés tekintetében. A borjúnevelő-, növendékmarha- és a telién istállókat a téli időszakban tehát rendeltetésüknek megfelelően kell használnunk. Ehhez szeretnénk most néhány megfigyelést, észrevételt és tanácsot közreadni. Borjúnevelö-istállók Hazánkban a zárt és újabban a félig nyitott borjúnevelők terjedtek el. Mind a két típusú istállóból a borjak szabadon mehetnek ki a kifutóba. A kifutó azonban csak akkor megfelelő, ha egy része kövezett. A szilárd burkolatú kifutó hiányában a fiatal borjakat nem lehet az esős, nedves időben a sáros kifutóba kiengedni. így azt a célt, hogy az állatok szabadon válasszák meg a nekik legmegfelelőbb tartózkodási helyet, nem tudjuk biztosítani. A téli időszakban tehát a természetszerű tartást (a napfény, a friss levegő előnyös hatását) csak akkor valósíthatjuk meg, ha a borjúnevelő-istálló kifutójának egy részét szilárd burkolattal látják el. Gyakori hiba, hogy a borjúnevelö-istállók tetőzetének csatornázása, azaz a tetőről lecsurgó esővíz és hóié elvezetése nincs megoldva. A tetőről lecsurgó víz, nemcsak a kifutóban okozhat víztúcsákat, amely állategészségügyi szempontból nem kívánatos, hanem az épület állagát is rongálja. A borjak részére száraz alom szükséges. Ennek érdekében célszerű a borjúnevelő istálló mellett egyszerű, fedett tárolóhelyet készíteni és néhány napra, esetleg egy hétre való alomszalmát ott tárolni. Így elkerülhetjük a nedves szalmával az alinozást, amely nem egy betegségnek lehet kiváltója. A nedves szalma ugyanis nemcsak a felfázást segíti elő, hanem a horjűnevelő-istálló páratartalmának növeléséhez is nagymértékben hozzájárul, amely ugyancsak hátrányos. Mag kell vizsgálni azt is, hogy a zárt borjúnevelő-istállókba beépített szellőzőcsatornák, kürtők működnek-e. A kürtő nyílásait a pókhálótól, portól meg kell tisztítani és megnézni, egér, patkány veréb nem telepedett-e meg benne. Vannak helyek, ahol a félig nyitott borjúnevelőket a hideg idő beálltával „téliesítik“. Erre nádpadlót, szalmabálát, sőt esetenként szalmás trágyát stb. használnak fel. Az ilyen téliesített borjúistállóban egyrészt a világítás nem megfelelő, másrészt az istálló páratartalma is magasabb a megengedettnél. Helytelen az ilyen téliesítés. Ne féltsük a borjakat a hidegtől. Növendékmarha-istállók Bár a növendékmarhák nyitott istállóban tartásának előnyéhez nem fér kétség, mégis vannak helyek, ahol a növendéknevelés ilyen istállókban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ez ott történt, ahol a szabadtartásos istállók üzemeltetéséhez előírt feltételeket nem tartották be. A legnagyobb hiba az, hogy a legtöbb növendékistállóhoz nem készítették el a járulékos beruházásokat. Elsősorban a szilárd burkolatú kifutóról van szó, amely olyan szoros tartozéka az istállónak, mint az oldalfalak vagy a tetőszerkezet. Az elmúlt év őszén szomorú tapasztalatokat szereztek azok a gazdaságok, ahol a nyitott istálló előterében nem készült el az ilyen kifutó. A hoszszan tartó esőzések hatására, a kifutó földes talaja annyira felázott, hogy sártengerré vált. Ha ebbe kiengedték a növendékeket, akkor a sarat dagasztották és lábszárközépig süllyedtek. Ha az istállóba zárták be őket, akkor a fekvőteret vágták fel annyira, hogy ott süppedtek a trágyába, mert a gazdaságok nem tudtak annyi alomszalmát biztosítani, amely ezt a hátrányt ellensúlyozni tudta volna. A szilárd burkolatú kifutó hiányának az lett a következménye, hogy az állatok sárosak lettek, szőrzetükre sárkolonc tapadt, nem egy helyen irhagyulladást kaptak. Nem érezték jól magukat (nyugtalanság, borzolt szőrzet, behúzott farok), csökkent a súlygyarapodásuk, és romlott a takarmány-értékesítésük. Fokozott mértékben érvényesült ez a jelenség, ha az istállóban nem tudták a megnövekedett aiomszalma szükségletet kielégíteni. A szilárd burkolatú kifutóra azért is szükség van, mert az állatok nyerges tetőszerkezetű nyitott istállóinkban télen alig kapnak napfényt. Bár ősszel és télen alacsony szögben küldi a nap a sugarait, ezek mégsem tudnak eléggé az istállótérbe behatolni. A természetszerű tartás egyik legfontosabb élettani előnye a napfény tehát csak akkor biztosítható, ha az állatok az istállóból kimehetnek. A D-vitamin ellátottsághoz ugyanis szinte elengedhetetlen a napfény közreműködő szerepe. Minthogy a szilárd burkolatú kifutót nem lehet elhagyni, felvetődik a kérdés, hogy mekkora legyen az ilyen kifutó alapterülete. Egy növendékre 5—8 m2 szilárdburkolatú karám terület essen, ahová bármilyen időszakban ki lehet engedni a növendékeket. A szilárd burkolatú karámot az istálló egész hosszában célszerű végigvezetni, hogy az ilyen elhelyezés munkatechnikai (takarmánybehordás, kitrágyázás) előnyeit is kihasználhassuk. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy elválasztható legyen a többi karámrésztől amelybe, ha a talaj '■ felázott, nem engedjük ki az állatokat. A másik gyakori hiba, hogy nincs elegendő száraz alom az állatok alatt. Egyrészt azért, mert nem hoznak elegendő szalmát alájuk, másrészt, ha hoznak is elég szalmát, az vizes. Száraz fekvőhely csak akkor biztosítható, ha az alom jó nedvszívóképességű. Ha kevés az alom, hamar telítődik és nem tud több nedvességet felvenni. Ha vizesen, fagyosan hozzák be, akkor már eleve ki van zárva, hogy rendeltetésszerűen lehessen használni. A száraz alomra ugyanis azért van szükség, hogy az állati test melegleadása mennél kisebb legyen, minél kevesebb hő kelljen ahhoz, hogy az állat a pihenéskor a fekvőteret felmelegítse. Gyakran tapasztaljuk azt is a nővén dákistállókban, hogy a szélvédettség nem mindig kielégítő. Hiába tájolják úgy az istállókat, hogy az uralkodó széljárástól védve legyen, mégis megtörténik, hogy a szél befúj az istállóba. Ennek az az oka, hogy az istálló oldalfalába ütköző szélre, amint az az oldafalat elhagyta, a nyitott istálló tere szívóhatást gyakorol, és ha nincs védőfal, akkor a légmozgás a nyitott istállóba is betör és huzatossá teszi. Célszerű ezért az ilyen istállók végén védőfalakról gondoskodni. Ez úgy történt, hogy az istálló nyitott uldalán, a kát szélen védőfalakat húzunk. Ha azonban az etetőjászlak a nyitott oldal felé esnek, akkor ez a megoldás nem jöhet számításba. Ilyenkor az oldalfalak meghosszabbítása lehetséges a szélvédelem érdekében. Erre a célra pl. egy szalmatároló fészer igen megfelelhet, mert kettős célt szolgál. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az 5—8 C fok alatti hőmérsékletű víz már túl hideg, a szervezetet lehűti. Az ilyen vízből az állat csak keveset iszik. Ez azután a kedvezőtlenebb takarmányértékesítéshez, illetve azon keresztül a növendékmarháknál a súlygyarapodás csökkenéséhez vezet. Nagy hidegben az önitatók be is fagyhatnak. Ennek elkerülése érdekében a nyitott növendékmarhaistállókban gondoskodni kell a vezetékek fagymentesítéséről. Előnyös, ha előmelegített vizet (egyszerű villamos fűtőberendezéssel) itatunk. Tehénistállók Ezekben az istállókban is egyik legfontosabb teendő a szellőztető berendezések működésének felülvizsgálata. A megfelelű szellőztetés a téli időszakban igen fontos, mert az istállók levegőjében levő páratartalom nem közömbös az állatok egészségére és termelésére. Ha az istállóban a páratartalom nagy (85— 00 % fölött), akkor az állatok hőszabályozása „zavart“ lesz. Ilyenkor nemcsak meghűléses betegségek, hurutos légzőszervi bántalmak, izületgyulladások fejlődnek ki, hanem az életműködésük zavara következtében a termelés is csökken. Minthogy a zárt istállók levegőjének nedvessége a szellőztetés fokával fordított arányban változik, így a szellőztetés növelése, a levegő páratartalmának csökkenéséhez vezet. A szellőztetés mértéke nemcsak az istállóban levő állatok számától, hanem a takarmányozástól is függ. Ha sok nedvdús takarmányt etetünk, akkor az állatok páratermelése is nagyobb, tehát fokozottabb szellőztetésre van szükség. Ha rossz a trágyalé elvezetés, akkor ugyancsak nagyobb lesz az istálló páratartalma. Hozzuk rendbe a zárt istállóban tartott fejőstehenek kifutóit is. Az edzettebb tartás érdekében a szabadban történő mozgatásra, a napfényre a fejősteheneknek is szükségük van. Napos, szélcsendes időben a teheneket néhány órára engedjük ki. így az állatok az alacsonyabb hőmérsékletű, jói szellőztetett istállóban is jól érzik magukat, s termelőképességük is változatlanul jó. A felsoroltak a cikk terjedelménél fogva természetesen csak néhány fontosabb szempontra hívhatták fel a figyelmet. A helyi viszonyok és adottságok határozzák meg azokat a teendőket, amelyek az istállók rendeltetésszerű téli üzemeltetéséhez szükségesek. Dr. Czakó József, az Állattenyésztési Kutató Intézet (Magyarország) szarvasmarhatenyésztési osztályának vezetője A Louny-l Állami Gazdaságban egy átalakított pajtából borjúnevelő istállót létesítettek, amelyben a szálastakarmányok automatikus takarmányozását és mélyalmos tartását valósították meg. A növendékállatok szabad mozgásához szilárd burkolatú kijutó és javályú áll rendelkezésre. Ebbe a vályúba közvetlenül az udvaron lévő silógödörböl kerül takarmány.-Ku—
