Szabad Földműves, 1961. január-július (12. évfolyam, 1-53. szám)
1961-05-07 / 36-37. szám
Május ötödikén egyedül maradtam otthon AlenkSval. Férjem korán reggel a város központjába ment. Nem is próbáltam visszatartani: vannak pillanatok, amikor az asszonynak némán magába kell fojtania aggodalmát. Egyébként hat hosszú év eléggé megtanított erre a művészetre. S mért éppen most viselkedjem másképpen, amikor hamarosan eldől a sorsunk? Nehéz időben a hit a legbiztosabb iránytű, és én soha, egyetlen percig sem vesztettem el a hitemet. Akadnak tálán olyanok, akik nevetnek rajtam, az én hitem miatt, s azon, amit belehelyeztem; nevetségesnek tartják, hogy ez a hit milyen forrásokból táplálkozott, még akkor is, amikor sokan már azt gondolták, hogy mindent félperzsel a szerencsétlenségek tüze. Tudatosan neveltem magamat arra, hogy ne csüggedjek, ne figyeljek a rettegés vicsorgására, s tompítsam a rossz hírek élét. Megszoktam, hogy olyan gondosan végezzem házi munkámat, mintha a portörlőt fegyverként tartó kezem minden mozdulata a szenvedések végéhez közelítő, fontos. sőt döntő lépés lenne, mintha minden ragyogóra törölt pohárral vagy tányérral fokoznám családtagjaimnak és talán még másoknak is a hitet abban, hogy végül mégiscsak minden jóra fordul. Az utóbbi napok folyamán nem jártam a városban, de mit számított ez? A várakozás izgalma és feszültsége, amely lüktetőbbé tette az utca életét, a mi külvárosunkba is eljutott; még a legtávolabbi házikókban is éreztette hatását, ott, ahol már kezdődik a mező, tarkállnak a bokrok és a fiatal erdő sávjai. Az egyik ilyen házban lakunk mi is. Nem nagy épület, három szoba, konyha az egész, de a sok nélkülözés, amellyel a házépítés merész gondolatáért fizettünk, az én szememben palotává emelte. S bár minden szögéhez kemény munka és keserves lemondás emléke fűződött. mégsem tudtam elűzni magamtól ezt a fényűzést, s egyszer csak megfog egy erős kéz és visszaránt abba a viskóba, ahonnan elindultam. Ott kell élned, ott a te helyed! De mért is gondolok erre olyan sokat? Az utóbbi hat év folyamán képzeletemben olyan gyakran láttam a házunkat romokban, hogy számomra szinte már nem is létezett a valóságban. S ahogy életünk telt egyik napról a másikra, úgy tűnt, csak bevezetője az előttünk ismeretlen eseménynek. Sohasem éreztem igazán a magaménak házunkat, s számomra csak soha vissza nem térő idők kitartó munkájának volt a látható jelképe, menedékhely, ahol az én Józsefem olyan j£l tudott dolgozni, ahol minden sarok szerelmünkre emlékeztetett, a falak pedig a mi Alenkánk kacagását visszhangozták. Szerettem otthonunkat, de azért minden pillanatban meg tudtam volna válni tőle. Ha ezen az áron valahogy változtatni lehetett volna mindnyájunk közös sorsán; Isten vele, nem bánom, ha por és hamu lesz belőle. Vajon mások nem éldoztak-e sokkal többet ennél? Amikor május 5-én apja után becsukódott az ajtó, Alenka hozzám jött és az égkéktől a zöldesszürkéig színét váltó, tágranyílt szemét rámszögezve kérdezte: — Apukának nem lesz semmi baja? Visszajön? Torkom elszorult az izgalomtól. Nagyot nyeltem, pislogtam néhányat, amíg'magamhoz tértem, s felelni bírtam. Ezt a nyolcéves kislányt, aki látszólag csak a könyveivel és babáival törödött, nem tévesztette meg az, hogy sohasem beszéltünk előtte bánatunkról, reményeinkről. Az a feszültség, amelynek külsőleg nyoma sem volt ezen a derűs tavaszi reggelen a mi csendes külvárosunkban, őt is hatalmába kerítette. — Mi baja lehetne? — kérdeztem tettetett mosolygással. — Ne is gondolj ilyesmire, eredj játszani! A kislány a fejét rázta, s határozottan kijelentette: — Nem megyek sehova. Segítek neked. — Jól van, kis gazdasszony — mondtam, és magamhoz szorítottam Alenkát. - Amire apád visszatér, csak úgy ragyog majd minden nálunk. És mi ketten, mintha összebeszéltünk volna, játszani kezdtünk, és négy napon át fáradhatatlanul játszottuk az ünnep előtti nagytakarítást. Trécseltünk, ahogy az asszonyok szokták ilyen munka közben, beszéltünk a szomszédgyerekekröl, Alenka barátnőjéről, a tanító néniről, a szomszédasszonyokról. De valakiről nem szóltunk egy szót sem: a legdrágább emberről, aki ezekben a nehéz percekben nem volt mellettünk. Fél egykor a rádióban segélykérés ' hallatszott, egy órával később eldördült az első lövés lakásunk közelében. A völgyben régi gyárépület állott; kéményei már a háború előtt sem füstöltek. A megszállók raktárnak használták. Most a gyárért folyt a küzdelem. Először csak néhány lövés hallatszott, aztán egy időre minden elcsendesedett, majd ismét, most már erősebben ropogtak a fegyverek, nem sokára gépfegyverek kattogtak. Eszembe jutott, hogy egy hónappal ezelőtt a mészárszékben egy cseh gépkocsivezető, akit a megszállók mozgósítottak, azt mondta: „Amikor majd robban az egész mindenség, gépre rakjuk a kárpáló vénasszonyt és meg sem állunk Prágáig!“ Most aztán én is meghallottam, hogyan kárpálnak a „vénasszonyok“. Egymást túlkiabálva szórták halálthozó golyóikat. Abbahagytuk a nagytakarítást, és párnákat, nyugágyakat hordtunk le a pincébe. Meleg fészket rendeztem be Alenkának, körcje raktam kedvenc könyveit és babáit, bekapcsoltam a VÁCLAV ftEZÁŐ: is vannak! A kővetkező napokban, amikor az első siker után sok minden rosszra fordult, csak ezekre gondoltam. Többet nem hallottam a tankokról és nem is kérdezősködtem felőlük. Magaménak tekintettem ezt a hét tankot, gondolatban velük védelmeztem Prágát, amikor elfogott a rémület. Lakásunkban nyugalom volt, do kissé távolabb, a lejtő alján, ahol az egyik iskolaépületet SS-kaszárnyává alakították, kemény küzdelem folyt. Nappal Alenkával együtt a padlón csúszva olyan igyekezettel takarítottunk, mintha ettől függött volna a város megmentése. Éjjel, amikor Alenka elaludt, leültem a rá-, dió mellé, hallgattam a segélykéréVirrasztottam és vártam. Az alvó Alenkára hajolva figyeltem a legkisebb zajra is. A hajnal,még el sem kergette az éjszakai sötétséget, már ismét megkezdődött a lövöldözés, mint falkába verődött kutyák vad csaholása. A hang erejéből és irányából kivettem, hogy a tüzelés az SS- kaszárnyák körüli barikádok felől hallatszik. Hol van most a hét tank, az én hét tankom? Hallgatóztam. Gyorsan megvirradt. Alenka megébredt és rám meresztette rémült szemét. ■ — Nincs semmi baj, kislányom — mondtam nyugodtan. — Egy perc múlva mindennek vége. Néhány szokatlanul éles robbanás szakította félbe a lövöldözés egyhanvillanykályhát. A kislány nem ellenkezett, de nem is mutatott félelmet. — Mit gondolsz, apuka harcolni fog? — Nem tudom, kislányom. Azt teszi majd, amit kell. — Meglátod, hogy harcolni fog — felelte Alenka mély meggyőződéssel. — De ne félj, mert semmi baja sem történik. Apánkat mintha a föld nyelte volna el, nem adott életjelt magáról. Percenként szólt a telefon, Prága minden részéből hívtak fel jó ismerőseink: „Mi van nálatok? Itt az utcán lövöldöznek. A padlón fekve beszélek. A tietek nem jött még haza?“ Valahányszor felvettem a kagyiót, összeszorult a szívem. Alenka mellettem állott és kérdően nézett rám. Végül délután négykor felcsendült az ő hangja a kagylóban. Nem mozdulhat el. Minden utcakereszteződésnél lövöldöznek. Ne aggódjunk miatta, nemsokára vége lesz mindennek, a várost megtisztítják. A Václav téren egy rendöralakulat tisztestül, fegyverestül máris megadta magát; de mi van velünk?“ seket és a lelkesítő, pattogó indulókat. „Van valami igazság ezekben az indulókban“ — mondtam magamban, és elképzeltem a hét tankot, amint dübörögve igyekeznek a legveszélyesebb pontokra és idejében visszaverik az ellenség túlnyomó erőit. „Nélkülük rosszal állnánk — ismételtem magamban. — Hét tank sokat tehet!“ Szóit a telefon, az egyik barátom hívott fel éjnek idején. Prágában ezen az éjszakán senki sem húnyta !e a szemét. Az SS-katonák behatoltak a Pankrácba — közölte —, gyilkolják az óvóhelyeken rejtőzködő békés lakosságot. Kiszúrják a gyermekek szemét, szalmát tömnek a szemüregükbe. El kell bújtatni Alenkát. Kiáltani szerettem volna: mi van a hét tankkal, miért nem vetik be? De hallgattam, képzeletemben láttam, amint az éjszakában előre nyomulnak, hogy véget vessenek a borzalomnak. Mért nem álltak ellent még egy percig ott a barikádon, csak egy rövid percig, hogy a tankok beavatkozhassanak. Mért is kellett bejárnom az — Minket ne félts, apa — szólt bele a telefonba Alenka, vigyázunk magunkra. Alig hagytuk abba a beszélgetést, közeli sűrű lövöldözés rezegtette meg az ablaküveget. Fejünket behúzva szaladtunk le a lépcsőn. Körös-körül szóltak a fegyverek. A háború alatt a németek betelepedtek a mi városrészünk néhány lakóházába. Most ezekre került sor. Valaki csengetett a kiskapuban. Nem tudtam, kinyissam-e. Alenka hozzám simult. Most először láttam a szemében félelmet. De ismerős hang szóiított a nevemen. Ismertem ezeket a fiúkat, akik most a házunkba futottak: Enik, Bousková trafikosnő fia, aki olyan sokáig volt a hitlerista Németországban lakatos meg vízvezetékszerelö, s kisebb javításokat végzett házunkban, és a mészáros fia, akinél húst vásároltam. A sapkájukon hárómszínű pántlika, a kabátujjukon vörös karszalag, kettőnek puskája volt, a harmadik revolvert tartott a kezében, s a negyedik kézigránátot. Alenka le nem vette róluk a szemét. A fiúk nem tudták megközelíteni a szomszédos házba befészkelődött, kézi golyószórókkal és önműködő fegyverekkel védekező fasisztákat, s most a mi háztetőnkről akarták ártalmatlanná tenni őket. Egy perc múlva erős robbanás rengette meg a házat. Ragyogó arccal tértek vissza.- Megkapták a magukét a rühesek! Ügy potyogott rájuk a golyó, mint a fáról a dió! S tudja-e, panyi, hogy a mieink már hét tankot zsákmányoltak ? Hét harckocsi! Valósággal megremegtem a boldogságtól. Már tankjaink gú zaját. Aztán újra meg újra. Majd ismét csend. Körös-körül minden elnémult, s a nyomasztó csend maga volt a várakozás. Aztán mintha a csend ismét robajba, dörgésbe csapott volna át, a föld megremegett, előbb könnyeden, aztán súlyosabban. A tankok! Keblemre szorítottam Alenkát és magam is csodálkozva vettem észre, milyen nyugalom lett rajtam úrrá. Ha tényleg itt a vég, akkor nincs miért remegni! Az utcán kiáltottak, karomon Alenkával kimentem a házból. A házak mögött elterülő puszta téren, ahol valamikor sporttelep volt, hét zöld szörnyeteg állott, ágyúcsövük az SS- kaszárnya felé mutatott. Olajtól raaszatos legények — fejükön vöröscsillagos egyensapka — ölelkeztek szomszédainkkal. Szem elől vesztettem Alenkát. Valaki leemelte a karomról. ,„A hét tank“ — ismételtem, mint aki megzavarodott. Az örömtől megittasulva nem ismertem fel mindjárt, hogy az az asszony, aki dermedt arccal, mit sem látó szemmel ment el mellettem, Bousková trafikosnö. Egyetlen fia, Enik, aznap reggel esett el a barikádon a kaszárnya mellett. Talán az utolsó áldozat volt ezen a legutolsó napon. Még mindig a fülemben csengett hangja: „Tudja-e panyi, hogy a mieink már hét tankot zsákmányoltak!“ Férjem későn, ebédután érkezett haza. Balkarja fel volt kötve, de beesett szeme boldogan ragyogott.- Semmi az egész. Átlőtték a karom, tiszta a seb, két hét múlva beforr. A térségre mutatott, ahol egymás mellett álltak a harckocsik.- Hét tank — mondottam.- Igen, heten vannak - felelte és kissé értetlenül nézett rám. Akkor még nem volt erőm elmesélni neki az itt történt csodát. (M. I. fordítása) egész házat, kikutatnom minden zugát, átvizsgálnom minden bútordarabot, hogy a végén csak a fejemet rázzam tehetetlenségemben? Nem, itt nem rejthetem el. Miért szaladtam ki azon az éjszakán a házból, mért lopóztam át a kertünk mögötti telken, ahol a háború idején építőanyag hevert? Mért raktam egymásra nehéz gerendákat és helyeztem el őket úgy, hogy alattuk legyen annyi szabad hely, ahova egy kislányt el lehet bújtatni? Éjjel mély csend borult a környékre. A kaszárnyánál megszűnt a lövöldözés, csak távolból, a város felől hallatszott időnként robbanások tompa zaja. A vésztjósló csend szívszorító, halálos félelmet keltett. Egyszerre csak a domb mögül, amelyen az út vezet, nehéz gépek zajos csörömpölése hallatszott. Megörültem. Az én hét tankom vonul fel! Hosszú, éles fénycsóvák vágták át a sötétséget, végignyaldosták házaink falát és ragyogó fényességben olvadtak össze. Aztán mindent megértettem. Ök azok, ők térnek vissza, hogy leszámoljanak velünk S. az én hét*tankom? Hol az én hét tankom? A felénk tartó halált 'nekik kell feltartóztatniuk! Már hallottam dübörgésüket, amint elnyeli az ellenséges gépek fülsiketítő lármáját, láttam, amint közelednek, tudtam, hogy fel fognak tűnni, láttam, amint mennek a sötétben, mintha ők maguk is sötét tömbök lennének, amelyen megtörik a város felé hömpölygő újabb szennyes áramlat. Nem rólam van itt szó, nem Józsefről, nem is Alenkáról; a mi sorsunkat a véletlen határozza meg, de a várost meg keli menteni! MAJIÉNYI ERIK: Az ünnepre Nem tudhatom, hogy addig ki, mit érzett, felnőttnek magát mennyire hazudta, de akkor rég felejtett, gyermeki örömmel álltunk ki az országútra. Mert ami jött, aminek jönnie kellett, az új volt s szinte hihetetlen - a történelem mozdult súlyosan a tikkadt nyárban, bennünk, mindenekben. A történelem jött felénk - dübörgő acélkerekek, páncélkocsik hozták. Üj volt a szem világoskékje, új a szőke haj s az arcon pirosság. A dallamosan ejtett szláv szavak szinte gyermeki ajkakról peregtek, mégis éreztük, pontos ösztön súgta: ök a felnőttek, ők az idősebbek. Honnan is tudtuk volna, hogy a Szmolnij magaslik fel mögöttük, hogy az ádáz magnitogorszki tűz emlékét hozzák? Minket ügy eltöltött a csodavárás, hogy tenyerükben feledtük kezünket, s kissé zavartan néztünk a szemükbe, S egy pillantásból akkor reánk csillant jövendő sorsunk tiszta, csiszolt tükre. VASVÁRI ISTVÁN: MÁJUS Győzelem havai Mikor a vérbe, szenvedésbe fordult Föld felett végre remény lélegzett, s legszebb májusfa tüzes pántlikáit lengette a szél a Reichstag felett, egymásra leltek szerelmesek. Füzek barkája nyers, hajnali szélben, hogy lengedezett! Nem a csillagokból jöttek a seregek, itt vajúdtak vemhes évek: ezredek. Nagy egekf Hogy állt föl véréből Kelet s karolt szívére, emelt tenyerére mindent, ami élt és született, s nyitotta fel zárad: emberi Tett! Hiába nyomulnak jeges éjszakák már, érc-karmú szelek, lobog a májusfa - rügyeit kinyitja mind előbb kikelet.
