Szabad Földműves, 1960. július-december (11. évfolyam, 53-104. szám)
1960-07-06 / 54. szám
Az élet haléra a térolt magvakban A mglt század első felében nagy szenzációt keltett, hogy az egyiptomi fáraók sírjában talált többezer esztendős „múmia-búza“ szemeit elültették, és azok kihajtottak. Eszerint a magvak évezredek hosszú során sem vesztették el életképességüket. Csakhogy, amikor pontosabban megvizsgálták az esetet, kiderült, hogy tévedés következtében a lelethez friss gabonaszemek keveredtek. Mégis a hírnek volt valami némi valószínűsége, lehetségesnek tűnt. Hiszen a gabonaszem él, ha neirf is abban az értelemben, mint a belőle kisarjadó növény, a gabonaszemben az élet szunynyadó állapotban van. De mit jelent ez? S mennyi ideig képesek a növényi magvak megőrizni életképességüket? Erre vonatkozólag a francia Becquerel és az angol Ewart végzett sok kísérletet, s azt találták, hogy természetes körülmények közt általában 50 — 60 esztendő az az idő, amelynek elteltével a növényi magvak még kicsíráznak, de csakis a legszívósabb héjú magvak, mint például a lóheremag. Ez is meglepően hosszú időtartam. Mi történik ezalatt a magban? Vajon folyik-e benne anyagcsere, hacsak kis mértékben is, vagy teljesen megáll benne az élet? Claude Bernard, a múlt század nagy tudósa, a kísérleti élettan legelső úttörőjének egyike azon a véleményen volt, hogy ilyenkor az élet átmenetileg teljesen szünetel. S valóban voltak olyan adatok, amelyek ezt a nézetet támogatták. Így például légritkított térben, amelyben gyakorlatilag nincsen oxigén, a 0,000001 atmoszféra nyomáson tartott magvak 15 hónapon át megőrizték csirázóképességüket. Más kísérletek azonban teljesen ellentétes eredményre vezettek. Ha ugyanis a magvakat két esztendőn át leforraSztott edényben tartották (ez nem szüntette meg csírázóképességüket), az edény levegőjében csökkent az oxigén és nőtt a széndioxid mennyisége. E tény pedig arra utal, hogy vegyi (égési) folyamatok mentek végbe a magvakban, amelyeknek során oxigént használtak fel és széndioxidot bocsátottak ki, vagyis anyagcseréjük nem szűnt meg teljesen. Az ellentmondó eredmények kérdését Bequerelnek sikerült tisztáznia. A kiváló tudós századunk elején évtizedeket szentelt e kérdés kutatásának, s a továbbiakban főleg az 6 adataira támaszkodunk. Kimutatta, hogy az észlelt égési folyamatok nem a mag állományában mentek végbe, hanem a héjban magában. Ha a héj teljesen száraz, áthatolhatatlan a gázok vagy például az alkohol és higany számára. A nedves héj azonban átjárhatóvá válik. Ha nedvesség jut a mag állományához, ez nagyon megrövidíti a mag csírázóképességének idejét. Mi történik azonban a mag állományában azalatt, amíg az élet szunnyadó állapotban van? Ha kis lyukakat fúrunk a héjba, s így a héj védőszerepét kiiktatjuk, s azután légritkítással eltávolítjuk a mag állományából a sejtek közti levegőt, ilyen állapotban higanyban, levegőtől elzárva, vagy nitrogéngázban, tehát oxigénmentesen, vagy légüres térben a mag egykét esztendeig is életképes marad. A magnak tehát nincsen szüksége oxigénre, nincsen ilyenkor anyagcseréje. De vajon nincs-e olyan értelemben, hogy a mag tartalékanyagai a levegő külső oxigénje nélkül bomlanak el a növényzetben ? Ezt a kérdést is el lehet dönteni. Az anyagcsere vegyi folyamatokból áll. Ha e vegyi folyamatokat meg akarjuk gátolni, ki kell a növényt szárítani és le kell hűteni. Lucerna-, mustár- és egyéb magvakat ezért erősén légritkított térben tartva, előzetesen héjuktól megfosztva, teljesen kiszárítottak. A magvak ezután három hétre folyékony levegő hőmérsékletébe kerültek, miközben légüresen beforrasztott edényben voltak elhelyezve. Ezután 77 órára folyékony hidrogénnel vették őket körül, amíg hőmérsékletüket mínusz 250 fokra szállították le. Az így kezelt magvak továbbra is légüres térben, egy éven át megőrizték csírázóképességüket. * Becquerel számos hasonló kísérletet végzett ugyanilyen eredménnyel. Az elmondott, s az ehhez hasonló, számos növényen végzett kísérletek Becquerelt arra késztették, hogy kétségbe vonja az olyan vélemények jogosultságát, amelyek szerint a magvakban szunnyadó élet csupán lefokozott formában van jelen, de nem szünetel teljesen. Még ha fel is tételezzük, hogy a kiszárítást követőleg maradt némi víz a protoplazmában, ennek éppúgy meg kellett fagynia, akár a gázoknak, s így a gránitkeménységöre fagyott sejtekben bizonyára szünetelnie kellett az anyagcsere-folyamatoknak. Közönséges viszonyok közt persze elképzelhető, hogy a magban lassú vegyi folyamatok végbe mennek, de az elmondott kísérletekből következik, hogy a szunnyadó állapotú élet enélkül is lehetséges. Sőt az ilyen viszonyok még kedvezőbbek is -az életképesség megőrzésére. Azok a lóheremagvak, amelyek négy hónapon át légritkított térben s mínusz 269 fok hőmérsékleti hatásnak voltak kitéve, 100 százalékban kicsiráztak; míg a közönséges körülmények között eltett „kontroll“ magvaknak csak a 90 százaléka tartotta meg ugyanezen idő alatt életképességét. Bár állatok is elviselnek meglepő környezeti változásokat — ezekre itt most nem térünk ki —, az ismertetett rendkívüli hatások eltűrésére csakis növények képesek. Ennek feltehetőleg az az oka, hogy a növények életébén a vegyi folyamatok csak elenyésző mértékben szolgálnak mozgási energia biztosítására. A növények bámulatos ellenállóképessége a magvak esetében sokszor a fajfenntartás érdekében létrejött alkalmazkodás eredménye. Legalábbis erre utal az a tény, hogy éppen azok a növényi magvak viselik el hosszabb ideig a szunnyadó állapotot, amelyeknek nincsenek különleges berendezéseik arra, hogy magvaikat a levegő, a víz vagy az állatok terjeszthessék. Vagyis ezekben az. esetekben a növény nem annyira a térben szórja el az ivadékait, mint inkább az időben. Az efféle növények hosszú ideig életképes magva! közül aránylag soknak van rá reménye, hogy előbb utóbb “üssön az 6 órája is“. Abból a tényből, hogy a növényi élet légritkított térben, az abszolút 0 fok közelében is tartósan fennmaradhat, hogy az életképesség ilyen toherpróbákat kiáll, pontos következtetéseket vonhatunk le. Elsősorban azt, hogy az élet nem valami különös életerő, az anyagot álható elv következménye, hanem a molekulák szerkezeti elrendezéséhez van kötve. Amíg a szerkezet ép, megfelelő környezeti viszonyok szükségszerűleg létrehozzák az életjelenségeket. Ha — mint a magvak esetében — a kiszáradás és a hideg a vegyi folyamatokat megszünteti, az életjelenségek is elmaradnak, és bár az élet szünetel, a holttá dermedt szerkezet új életre kelhet. A szunnyadó élet az elmondott esetekben voltaképpen nem egyéb, mint a halál átmeneti formája, az élet alkalmazkodása egészen különös környezeti viszonyokhoz. Az élő világ az élettelenből fejlődött ki. Érthető, ha sajátos viszonyok között az élő és élettelen közti határ ennyire elmosódik. Dr. Ákos Károly A folyami iszap jó talajjavító A Rajna vidékén azzal kísérleteznek, hogy a folyó csöndes öbleiben és kikötömedencéiben lassan lerakodó iszapot a homokos vagy köves talajok javítására hasznosítsák. A geisenheimi talajkutatóintézet kísérletei arra vallanak, hogy a kikotort kikötői iszap először metánerjedésen megy át, s eközben elveszíti eredeti redukáló tulajdonságait (és ezzel növénykárosító tulajdonságait is). Miután megszárad, kitűnő, morzsalékos anyag lesz belőle, amely fizikai és biológiai sajátságainál fogva a legkiválóbb talajtípushoz, a „feketeföld“-höz hasonló. Eddig a kikötőmedencék tisztítása során kikotort iszapot legfeljebb a mélyebben fekvő területek feltöltésére használták, rendszerint azonban egyszerűen visszalökték a folyóba. Amíg a szennyvíztisztításkor keletkező derítőiszap nagyon nehezen szárad, a folyami iszap, épp ellenkezőleg: viszonylag gyorsan szárad és nagyobb rögökre töredezik. amelyeket könnyen el lehet szállítani. E rögök egy idő múlva önmaguktól vagy a szokásos talajmunkák hatására szétdarabolódnak. Műszakilag tehát csupán a szállítást kell megoldani: a kikötőmcdencéből a szárítóhelyre s onnan a felhasználóhoz. Műanyag az állatok sebeinek bekötözésére A háziállatok is meg szoktak sebesülni, de sebeiket bizony sokszor nehéz bekötözni. A megoldást — úgy látszik — majd itt is a műanyagoknak köszönhetjük. Ma már olyan permetezhető műanyagot állítanak elő, amely a seben vékony hártyát alkot. Ezen át a szövet kitűnően lélegzik anélkül, hogy kívülről víz vagy baktériumok juthatnának a sebbe. Minthogy az anyag átlátszó, a „kötést“ cserélni sem kell, s így is ellenőrizhetjük a gyógyulás menetét. Az új „kötszert“ sertéseken kipróbálták. Az állat hiába dörzsölődött falhoz vagy kerítéshez, bőrén a hártya legalább három napig ép maradt. Eredményesen kezeltek vele olyan testrészeket is, amifyen a tőgy, amelyet pedig rendes kötéssel aligha védenénk meg. 1960. július 6.
