Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-13 / 4. szám

IVAN ARAMILEV

\J adá&zcit&v

1.

(I.) Az éjjel idézést hoztak Alabjev Vasziljevics Iván vadőrnek: az öreg jelentkezzék a kerületi szovjetnél. Marja Petrovna, a vadőr felesége riadtan nézett az öregre:- Mi lehet ez, Iván?

— Bizonyosan oka van, ha hívtak. Alabjev nyugodt hangon beszélt, de ok

s cél nélkül meggyújtotta a lámpást és

kállát. Az asszony nyugtalanul izgettmozgott a kemencepadkán, és sóhajtozott

A petróleum rossz volt, a lámpa kormozott. Iván lecsavarta a kanócot, viszszofeküdt a padkára, de soká nem tudott elaludni.

A vadőr reggel felhúzta ünneplő csizmáját, új, tarkacsíkos kenderszöttes inget vett föl, és elindult a városba. A hűvös hajnalban jólesett a járás. A rizsföldön füttyentgettek a bujkáló fürjek, a nyirfaerdóben károgtak a varjúfiókák. Iván hallgatagon figyelte a madárfiitytyöt, s arca kedvetlen mosolyra torzult.

— Jó a madaraknak; nem vetnek s nem aratnak, mégis egész esztendőben jóllaknak, nincs semmi gondjuk. Hanem engem: nesze neked, még be is idéznek'.

Az elnök előszobájában hosszú sorban ácsorogtak a várakozók: távoto falvak

parasztjai, városfiak, külvárosi veteményeskertek gazdái, nemrég leszerelt katonák, akik még a csillagos posztósisakot hordták. A titkárnő kikérdezte őket: mi a kívánságuk? «"

Alabjev Iván megmondta a nevét és előszedte az idézést. A leány vizslaszemmel nézte végig.

Fögtön erre nyílt az ajtó, s az öreg szinte félálomban hallotta a lány csengő hangját:

— Jöjjön Alabjev elvtársi

Az elnök, borotvált képű idősebb ember, kezet nyújtott Ivánnak és hellyel kínálta. A vadőr óvatosan leült a szék szélére.

— Vadászol-e még?

— Néha — felelte a vadőr. — Már nem igen megy, öregszem.

Még mindig nem tudta, mit akarnak tőle, azért véka alá rejtette a mécsesét.

I960, január 13.

— A szemem már nem igen bírja — folytatta — , a lábamba is beállott a nyilallás, nyilván nemsokára búcsút kell mondjak az erdőnek.

— Ügy, úgy — vélte az elnök bizonytalanul; okos, átható szeme végigmustrálta az öreget. — Azt mondod, kiöregedtél? Hanem én úgy nézem, még elég derekasan bírod, mi? Vendéget várunk, te kíséred vadászatra. Holnap ne menj el hazulról: ha jön, vidd el a legjobb helyekre.

— Hát azt lehet, hiszen ismerem a járást - hagyta rá a vadőr. - Szabad kérdeznem: kicsoda?

Az elnök hunyorított és elmosolyodott.

— Majd meglátod, ha itt lesz; de vigyázz, öregem: a faluban ne tudjon róla senki:

Alabjev felfigyelt:

— Titok?

— Nem éppen titok, de nem kell kikürtölni. Máskülönben a parasztok ezerféle kéréssel hozakodnak elő, ö pedig azért jön, hogy pihenjen.

A vadőr bólintott.

— Értem már.

E pillanatban csengett a telefon, az elnök felemelte a hallgatót és beszélt.

Iván fellélegzett. Arra gondolt, hogy annak idején híre volt az egész kerületben. A hivatalnokok rábízták a vadászkutyáikat, hogy betanítsa őket, és maguk is kijártak hozzá vadászni. Mindenki megcsodálta biztos lövését, hogy milyen jól ismeri az erdőt, az állatok és madarak szokásait. Néha még a magas felsőség is kint járt Ivánnál.

— Vezess az erdőbe! Lőnék valamit! — kapta a parancsot.

Megtette. Az urak leereszkedön bántak vele és keveset fizettek. Iván mégis mindig boldog volt. Pompásan öltözött uraságok vadásztak vele, drága puskákkal és fajkutyákkal. Még a szomszédja, Nyikita Pankov, rossznyelvű, rágalmazó fráter, aki naplopónak tartotta Ivánt, még az is irigyen nézett ilyenkor a vadőrre.

Persze előfordult, hogy a polgármester holmi lényegtelen mulasztásért vadászat közben végigvágott Iván arcán a korbáccsal. Máskor valami tisztecske csak úgy mulatságból ráparancsolt Ivánra, igyék ki egy ültöhelyében háromnegyed liter pálinkát. Iván addig ivott, amíg rosszul lett. Erről nem tudtak a szomszédok, a vadőrök nem szoktak az ilyesmivel elhencegni.

Aztán következett a háború, kitört a forradalom. Puskapornak, sörétnek se híre, se hamva. Alabjev Iván már azt hitte, ö már nem kell senkinek, vége a vadászkísérésnek. Most aztán lám: emlékeznek reá. Alig tudta az örömét leplezni.

Amikor az elnök befejezte a telefonbeszélgetést, megint Ivánhoz fordult:

— Tehát megegyeztünk? Vidd magaddal a puskádat, de az ég szerelméért, nehogy elsüsd valahogy, akármerről rebben is fel a madár. Semmi esetre! A te dolgod csak annyi, hogy puskacső elé hozod a madarat. Nem szereti, ha a kísérője ejti el a vadat és bedugja az ő iszákjába. Maga lövi, amire szüksége van és ha nem lő semmit, azt sem bánja.

— Ne legyen rá semmi gondja - mondta a vadőr. — Rendben van. Ügy lesz, ahogy megparancsolták. Hiszen ismerem valamennyi költőhelyet.

Alabjev útban hazafelé vidáman nézegetett körül és minduntalan megállóit, hogy rágyújtson kialudt pipájára.

Vajon ki lehet? Talán egyenest Moszkvából jön? Amikor Marja Petrovna megtudta, hogy nagy vendéget várnak, örvendezve ragyogott fel az arca, s hozzálátott, hogy leseperje a pókhálót a falról, felsikálja a padlót és rendet teremtsen a kunyhóban.

2.

Estefelé porlepte gépkocsi állt meg a vadőr kunyhója előtt. A sofőr kurtán tülkölt. Alabjev leszaladt a lépcsőn és barátságosan mosolygott.

— Isten hozta! Kerüljön beljebb, kedves vendég!

A kocsiból zömök, erőteljes férfi szállott ki. Rövid bekecset és hosszú csizmát viselt. Jobb kezében tokba tett puskát tartott.

— Jó estét! — mondta barátságosan és a vadőrhöz lépett.

Alabjev első pillanatban megzavarodott, arcára kiült az az alázatos kifejezés, amellyel azelőtt üdvözölte az uraságokat, de a vendég megnyerőn mosolygott, s ez a mosoly legott közelebb hozta őket egymáshoz.

A sofőr beállította a kocsit az udvarba. A vendég leült a gyeppadra a ház elé és zsebkendőjével törölte az arcát. Alabjev nem vette le róla a szemét. Az úton elvonult a csorda. A pásztor megcsördítette a karikását. A marha jóllakott volt és jó kiállású. A vendég elnézte a tehe-i neket, a csinos házikókat, a kékló eget.

Iván még egy pillantást vetett a jövevényre: ö volt! Alabjev látta már ezt a drága arcot az újságokban, ezt a domború homlokot. Semmi kétség: ö az!

— Hát lehetséges, Lenin elvtárs, saját személyében ?

— Az ám, nem téved — mondotta Lenin. — Maga pedig, azt hiszem Vaszilje-. vies Iván?

— Igenis, Vlagyimir Iljics! - kiáltotta örvendezve a vadőr.

Berontott a házba és majd feldöntötte az asszonyt.

— Siess anyjuk! Lenin maga van itt. Megértetted?

— Mit beszélsz? — hütedezett Marja Petrovna.

— Ha mondom! Hanem aztán vigyázz a nyelvedre!

Alabjev sarkon fordult és visszasietett a lépcsőn.

— Főzzek teát, Vlagyimir Iljics, vágy inkább inna frissen fejt tejet?

— Köszönöm - felelte Lenin -, nem utasítanék vissza egy teát.

Amikor a szamovár mellett ültek, Le-, nin szűkszavú volt; a hosszú autóút szemlátomást kimerítette. Csak azt kér-) dezte, miféle vad van a kerületében;; meghallgatta a vadőr válaszát és kérte, készítsenek neki fekvőhelyet a széna-1 padláson.

Alabjev elhelyezte vendégét, aztán le-1 feküdt a padkára. Nehéz napja lesz, ki kell aludnia magát; de csak nem szállott álom a szemére. Az öreget nem hagyták aludni a gondolatai...

(Folytatjuk.)