Szabad Földműves, 1960. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)
1960-04-10 / 29. szám
Szemelvények A. V. Lunacsarszkij „Lenin nézetei az irodalomról“ című cikkéből. Milyen volt Vlagyimir Iljics irodalmi Ízlése? Erről érdekes adatok maradtak fenn különböző memoárokban. Lenin nagyon gyakran és rendkívül találóan illusztrálta cikkeit és beszédeit a különböző írók műveiből merített idézetekkel: nagyszerűen tudott jellemezni valakit egyik vagy másik irodalmi mű hősével. Különösképpen szívesen idézi Scsedrint, hasonlóképpen Gogolt, Goncsarovot, Tolsztojt, Turgenyevet, Gorolenkot, Csehovot, Majakovszkijt. Az irodalommal, a művészettel és a párt irodalompolitikájával kapcsolatos lenini nézetek jellemzése tekintetében rendkívül jelentős Lenin beszélgetése Klara Zetkinnel. — Oj erőket ébreszteni, azon dolgozni, hogy Szovjet-Oroszországban új művészetet és kultúrát teremtsünk — mondta Lenin ez helyes, nagyon helyes. Fejlődésünk viharos tempója érthető és hasznos. Be kell hoznunk azt, amit évszázadokon át mulasztottunk, és mi be is akarjuk ezt hozni. A kaotikus erjedés, űj jelszavak lázas keresése, olyan jelszavaké, amelyek manapság bizonyos irányoknak »hozsannáznak« a művészet és gondolkodás terén, de holnap »feszítsd meg«-et kiáltanak, mindez elkerülhetetlen. A forradalom kifejleszt minden addig megláncolt erőt és a mélyből az élet felszínére hajtja őket. Itt egy példa a sok közül. Gondoljanak arra a hatásra, amelyet a mi festészetünk, szobrászatunk és építészetünk fejlődésére a cári udvar divatja és szeszélye, valamint az arisztokrata urak és a burzsoázia ízlése és bogarai tettek. A magántulajdonon alapuló társadalomban a művész árut termel piacra, rászorul a vásárlóra. A mi forradalmunk felszabadította a művészeket ezeknek a nagyon is prózai feltételeknek a nyomása alól. Pártfogójukká és megrendelőjükké a szovjet államot tette. Minden művésznek, mindenkinek, aki annak tartja magát, joga van szabadon, a maga ideáljával megegyezően, mindentől függetlenül alkotni. De persze mi - tette hozzá azonnal Lenin — kommunisták vagyunk. Nem állhatunk karba tett kézzel és nem hagyhatjuk, hogy a káosz tetszése szerint alakuljon. Ezt a folyamatot tervszerűen kell irányítani és eredményét kialakítani. Klara Zetkin a továbbiakban igen érdekesen ismerteti Lenin nézeteit a művészet maradandó alkotásairól, az emberiség történetében legérettebb esztétikai korszakok legkiemelkedőbb eredményeiről és a hanyatló burzsoázia akkori útkereséséről. Mindjárt hozzá kell tennünk azonban, hogy a művészet konkrét kérdéseit, a művészi ízlést illetően Lenin rendkívül szerény volt. Megállapításaihoz rendszerint hozzá fűzte: „Ez az én személyes véleményem: könnyen meglehet, hogy tévedek.“ Lenin hangsúlyozta Zetkin elvtársnőnek: „Túlontúl nagy felforgatok vagyunk a festészetben. Ami szép, azt meg kell tartani, például kell venni, belőle kell kiindulni, még ha régi is. Miért kellene elfordulnunk az igazi széptől, lemondanunk róla, mint a további fejlődés kiindulópontjáról, csupán azért, mert régi? Miért kell meghajolnunk az új előtt, mint valami istenség előtt, amelynek alá kell vetnünk magunkat, csak azért, mert e z ú j. Értelmetlenség, tisztára értelmetlenség. Ezen a téren sok a képmutatás és a nyugaton uralkodó művészi divatnak — persze öntudatlan — tisztelete. Mi jó forradalmárok vagyunk, de valahogy kötelességünknek érezzük megmutatni, hogy mi is a m od e r n kultúra magaslatán állunk. Nekem van bátorságom ahhoz, hogy magamat barbárnak nyilvánítsam. Nem tudom, az expresszionizmus, futurizmus, kubizmus és a többi izmusok alkotásait a művészi géniusz legmagasabb rendű megnyilvánulásainak tekinteni. Nem értem őket. Nem találok bennük semmi gyönyörűséget.“ Lenin és az irodalom De meglehet, hogy mindennél fontosabb az, amit Lenin a művészet általános társadalmi szerepéről mondott Zetkin elvtársnőnek: „Nem az a fontos, hogy mi a mi véleményünk a művészetről. Az sem fontos, hogy mit ad a művészet a lakosság milliókat számláló egész tömegéből néhány száznak, vagy akár néhány ezernek. A művészet a népé, legmélyebb gyökereit a széles dolgozó tömegek sűrűjébe kell lebocsátania. Ezeknek a tömegeknek érzéseit, gondolkodását és akaratát kell összefognia, őket kell felemelnie. Bennük kell a művészt felébresztenie és kifejlesztenie. Kell-e egy törpe kisebbségnek finom és édes biszkviteket felszolgálnunk, amíg a munkás- és paraszttömegek fekete kenyéren tengődnek? Ezt, magától értetődik, nemcsak a szó betű szerinti értelmében gondolom, hanem képletesen is; mindig a munkásokat és parasztokat kell szem előtt tartanunk. Az ő kedvükért kell megtanulnunk gazdálkodni, számot vetni. Vonatkozik ez a művészet és a kultúra területére is.“ Idézzünk még néhány sort Klara Zetkin visszaemlékezéseiből. Amint az alábbi idézetből világosan kitűnik, Lenin egyáltalán nem hitte azt, hogy a szocialista művészet valamely primitív megnyilvánulási formákra korlátozódik, amelyek — úgymond — megfelelnek a tömegek alacsony kultúrszínvonalának. „Valamelyikünk — név szerint nem emlékszem, hogy ki — megemlített néhány különösen szembeszökő jelenséget a művészet és a kultúra területéről, jelentkezésüket a pillanatnyi helyzett e 1 magyarázva. Lenin erre azt felelte: — Tudom jól. Sokan őszintén meg vannak győződve arról, hogy a panem et circences elméletével, kenyérrel és látványosságokkal meg lehet szüntetni a jelenlegi nehézségeket és veszedelmeket. Kenyérrel — bizonyára. Ami a látványosságokat illeti — ám legyen —, nincs kifogásom ellenük, de ne felejtsék el ezzel kapcsolatban, hogy a látványosság — nem az igazi nagy művészet, hanem többé vagy kevésbé szép szórakozás. Nem szabad emellett elfelejteni, hogy a mi munkásaink és parasztjaink egyáltalán nem hasonlítanak a római lumpenproletáriátusra. Nem államköltségen tartják fenn magukat, hanem saját munkájukkal tartják fenn az államot. Forradalmat csináltak és — vérüket patakokban ontva és számtalan áldozatot hozva — megvédelmezték annak művét. Igen, a mi munkásaink és parasztjaink többet érdemelnek, mint látványosságokat. Jogot szereztek az igazi nagy művészetre. Ezért az első feladatok közé soroljuk a legszélesebb körű népművelést, népnevelést. Ez teremti meg az alapját a kultúrának; persze feltéve, hogy a kenyérkérdés megoldódott. Ezen az alapon valóban fel kell nőnie egy új, nagy kommunista művészetnek, amely tartalmának megfelelő formát teremt. Ezen az úton a mi intelligenciánkra nagy fontosságú, hálás feladatok meglodása vár. Megértvén és megoldván ezeket a feladatokat, lerónák tartozásukat a proletárforradalommal szemben, amely előttük is szélesre tárta a kaput, kivitte őket a szabadba azokból az alantas életviszonyokból, amelyeket a Kommunista Kiáltvány olyan mesteri módon jellemzett.“ íme, ragyogó, magasztos lenini tanítás művészettörténészek és művészek, irodalomtörténészek és írók számára. A. KONONOV: Ifycvz, tíklÍMt Szibériából Petrogradra utazott egy öreg paraszt. Útközben mindenkinek elmondta a vonaton, hogy mi járatban van. — Leninhez megyek — magyarázta —, beszélnem kell vele a parasztok életéről. Sokáig tartott az út. Néhány nap múlva végül megérkezett a városba. Hosszú járás után elért a Szmolnyij óriási épületéhez. A kapu előtt egy felfegyverkezett matróz állott, s az öreg odaszólt neki: — Lenint szeretném látni. A matróz tetőtől talpig végigmérte, és megkérdezte: — Aztán minek akarsz, te öreg, Leninnel beszélni? — Azért jöttem, hogy elmondjam neki, hogyan élnek a parasztok. — Hát eredj akkor bátyuska a parancsnokhoz engedélyért — mondta mosolyogva a matróz és megmutatta a parasztnak, merre kell mennie. A lépcsőn libasorban álltak az emberek, ’akik a parancsnokkal akartak beszélni. A parancsnok lassan írta meg az engedélyt: a puskához hozzászokott a keze, de a tollat nagyon bizonytalanul tartotta. Egyszerre mind az öt ujjával szorongatta, mintha attól félne, hogy elrepül. A mi bátyuskánk végtére megkapta az engedélyt, s elindult Lenint megkeresni. A földszinten fegyvereket osztogattak a munkásoknak meg a matrózoknak. Egyenként vették át a puskát, aláírták a nevüket, s kimentek az udvarra. Ott csapatokba szervezkedtek és elvonultak. Valahol messze dörögtek az ágyúk: Petrograd alatt még folytak a harcok. Az öreg paraszt egy darabig álldogált, majd egy szép szál katonától megkérdezte, hogy hol találja meg Lenint. — A 67-es számú szobában. Az öreg az ajtó elé ért és látta, hogy előtte két vörösgárdista áll őrt. Hozzájuk fordult. — Lenint szeretném látni. — Menj egyenesen ezen a folyosón — válaszolta a nagybajúszos munkás —; Lenin a nagyteremben fog beszélni. Akkor vette csak észre az öreg, hogy a folyosón csak egy irányban mennek az emberek. Ment ő is utánuk. A teremben a nagy tömegben előrefurakodott. Alighogy Lenin megérkezett, az emberek tapsoltak, sapkáikat lobogtatták és egy emberként kiáltották: — Lenin! Lenin! Lenin! Az öreg lábujjhegyre állt, hogy jobban lássa a nép fiát. Vlagyimir Iljics egy alacsony dobogón állt, megvárta, amíg megszűnt a kiabálás. Aztán felemelte a kezét. Csendet kért. — Elvtársak! — kezdte Lenin. — A munkások és parasztok forradalma, amelynek szükségességét a bolsevikok mindig hangoztatták, végbement. Lenin az új életről és a szovjethatalomról beszélt, s arról, hogy a földet elveszik a földesuraktól és átadják a parasztoknak... Az öreg hallgatta Vlagyimir Iljics beszédét, minden szavát megértette; úgy érezte, mintha szívéből beszélne. Az öreg parasztnak eszébe jutott a faluja, szeme előtt látta peregni a parasztság életét. Amikor Lenin befejezte beszédét, az öreg elindult a folyosón, hogy megkeresse azt a széles lépcsőt, amely az utcára vezet. A kapu előtt álló matróz megszólította: — Hát, bátyuska, beszéltél Leninnel a parasztok életéről? — Nem — válaszolta az öreg — Lenin beszélt nekem a mi életünkről. Ford. H. E. Mondák Leninről Amikor Lenin tanulni kezdett, füzetébe az első szót Marx Irta. A többit Lenin már maga folytatta. Marx az írta Oroszországban: — Elküldöm nektek leghűbb emberemet. — Miről ismerünk rá? — Kis csillaggal érkezik. ... Jó időben a gazdagok sétálnak, esőben a szegények. Barna felhők gyülekeznek, akkor Lenin kimegy az utcára, utána a szegénység. Mégy a csillag után. A szegénység azóta is szívében hordja a kis csillag emlékét... * * * Abban a külföldi városban, ahol Lenin élt, azt mondták a lakosok: Ne is írja fel Lenin címét. Ahol egész éjjel világos az ablak, ott lakik Lenin. Lenin akkor tájt - úgy szólván —■ évekig nem aludt. A cári önkény ellen írt könyveket. líoiiáék mmífMék tnef Cforra nyíltak a kis házak ajtói. LJ Öregek, fiatalok, gyerekek lépkedtek szaporán a nem nagy tér jelé. Három nemzedék gyűlt össze, hogy meséljen életéről, idézze a múltat, ecsetelje a mát. Az immár őszhajú Kurina néni, tizenhét poronty nagymamája tette le elsőnek a garast. — Hát lelkem - igazított egyet dús kontyán azelőtt a cigánynépnek nehéz volt a sorsa ... — Bizony nehéz — szólt közbe a férfiak legöregebbje. — Abban a rossz világban a magamfajta ember nem boldogult, munkára nem kellett, merthogy „a cigány lusta..., ragad a keze..." - a deresfejű bácsi néhány pillanatra elhallgatott, mintha a megfelelő szót keresné. - Napokig jártam munka után, de még csak jó szót sem kaptam ... — Biz az — folytatta felesége —, majd meghasadt a szívünk, amikor a rajkók este nekiestek az üres tarisznyának, hátha akad benne egy darab megrágott kenyér. . — Akkoriban sokat gondolkodtam a világ forgásáról — vág szavába a férfi —, nem tudtam kiokosodni rajta, csak azt tapasztaltam, hogy rendes úton nem lakatom jól családomat, így aztán — ejtette nehezen ki a szót — lopnom is kellett... De mondja csak! szegezte nekem a kérdést. — Ki bűne volt ez, ki kényszerített rá más, mint a gazdagok?- Minden szülőnek egyformán fáj — hagyta rá egy öreg néni, ha éhezik a családja ... Megtesz mindent, hogy megmentse az éhhaláltól. IVTagyon sokat szenvedtek ezek -tV az emberek. Az úgynevezett békevilág, úri társadalma kivetette soraiból, a háború alatt a faji gyűlölet kínná változtatta az életüket. A cigányok ezreit a koncentrációs táborok, gázkamrák pusztították. A vágfarkasdi cigányokat is erre a sorsra ítélte a fasizmus. — Húsvét előtt, egy pénteki napon, március vége felé — mesélte Kurina néni —, lányok és asszonyok elmentünk gyónni a templomba. Amikor megérkeztünk, Lockner helybeli plébános, a devla üssön belé, azzal fogadott: — Nos, sátánfajzat, ma aztán mindenki tisztítsa meg alaposan lelkét — suttogta ájtatosan —, mert holnap valahányatokat visznek a koncentrációs táborba. - Szemét az égre meresztette, keresztet vetett, majd bőszen nézve az asszonyokra tovább dörmögött: — Értetek nem kár, titeket nem sajnállak, csak esetleg a csecsemőket, mert azok még ártatlanok ... A boldog család Tp kegyetlen szavak idézésénél mély csend honolt a téren, egykét szemben könny csillogott. — Futottunk haza — töri meg a némaságot Púiné —, hogy tudtul adjuk a Péróban ezt a borzasztó hírt. Az emberek tanácskoztak, kétségbeestek, nagyon féltek a szörnyű holnaptól. — Mi lesz velünk? — siránkoztak, s átvirrasztották az egész éjszakát. Hajnal felé élénkülő ágyúdörejre lettek figyelmesek. — Bárcsak jobban sietnének... hátha megmenekülünk... — reménykedtek az emberek: A déli órákban gépuska ropogása reszkettette meg a levegőt. A cigáít&totimUei nyok behúzódtak a házakba, senki sem beszélt, de a szívekben már izzoti a remény szikrája. Alig pár óra leforgása alatt megjelent az első szovjet katona a Péróban. — Germanov jeszty? — kérdezte az alig húszéves katona. — Hálistennek már egy sincs, ugrottam elé boldogan - szólal meg ismét Kurina néni. — Körülvettük, s egymást túlkiabálva meséltük neki az elmúlt napok rettenetes óráit. — Nemigen értette szavunkat - szólal meg ismét az idős bácsi —, mert rövid időre elment, majd több társával tért vissza, akiknek egyike cigány volt. Kolja segítségével a szovjet katonák mindent megértettek. — Azoknak a drága embereknek — sóhajtotta meleg hangon Pálné - köszönhetjük életünket. — Akkor születtünk meg másodszor - fűzi hozzá Kurina néni. - De meg is ünnepeltük ám! — Egész éjjel húzta örömében a banda — toldja meg szavát menye —, itt ezen a téren táncoltunk, énekeltünk reggelig megmentöinkkel. * * * HTizenöt évet ugrottak agondo-*■ latok, a mát ecsetelték. Kurina néni Guszti fia, akit a németek elhurcoltak kényszermunkára, ma átlagos 2500 koronás keresettel dolgozik a prágai útépítőknél, Erzsiké, az unoka kitüntetéses kisdiák, aki tovább szeretne tanulni. Az egyik lánya katonatiszt felesége, a másik egy építészé. Özvegy Pálné, akinek férje a háborúban esett el, büszkén mutatta lánya diplomáját, aki mint kiváló szavaló első díjat hyert a versenyen. A fiatal Málikné meg alig várja, hogy kissé megnőjön a karonüló gyermeke, hogy ismét dolgozni mehessen. A többség igyekszik, arra törekszik, hogy mihamarabb követhessék nyolc társukat, akik már a faluban vettek házat. — Bizony lelkem — mondja végezetül a tizenhét unokás nagymama —, csak a mai világban lehet a cigány ember. Ezért mondom mindig a gyerekeknek is - keze simogatóan siklott végig Erzsiké haján —, hogy úgy kell mindenre vigyáznunk, mint a szemünk fényére. B. SOLC GITA Kurina néni Guszti fiával V. I. LENIN SZÜLETÉSÉNEK 90. ÉVFORDULÓJÁRA
