Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-08-02 / 61. szám
4 sfrabqtt Földműves 1959. augusztus 2. ADY ENDRE: „ rr /»• 11 »1 Jretoji nem alkuszik (RÉSZLETEK) 110 évvel ezelőtt, 1849. július 31-én halt hősi halált a segesvári csatatéren Petőfi Sándor, a magyar költészet üstököse. Sírját ma is csak sejtjük, haláláról, eltűnéséről nincsenek pcájtos adataink. Életművéről, róla, az emberről, a költőről, valljon Ady, a későbbi kor zsenije: * I Hajh, uram-istenem, öreg ember vagyok én már s az öregségembe nem igen sikerült sokat átlopnom a fiatalságomból. Hanem a forradalmat ma is olyan bolondosán szeretem, mint valamikor, régen és Petőfi Sándort jobban. Jobban, egyre jobban szeretem, busábban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhancot. Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. És eszküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai ibolyaszemei s jobban, mint Barabás Miklós — önmagámnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani; hogyan látom én. Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség Etna, mely nem tud úgy haragudni s tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóbban. Egy osztályozhatatlan valaki, egy Petőfi, aki annyira sem vitte, hogy azért szeressék, amit ő szeretett. Szeretett: ez a gyűlölködő, okvetetlenkedő, nyugtalan, rossz fiú szeretett eleddig a leghatalmasabban szeretni Magyarországon. Gyilkolt a szeretetével, s mert önmagát is érdemesen tudta nagyon-nagyon hevesen szeretni, mészárszékre vitte önmagát. Vágóhíd, tagló és vér soha együtt ilyen felséges élet személyébe, sorsába— soha még — be nem avatkoztak. Szégyeljétek magatokat, halottak, élők, falánk senkik, kik írtatok Petőfiről eddig, de szeretni igazán nem tudtátok. Ügy kell őt szeretni, hogy fellángoljon tőle ismeretlen pora — s önmagunk megkorbácsolásával. Miként Simon, a remete tette, úgy kell felülni a Petőfi dicsőségének magas kőoszlopára s éhezve, ázva csak az ő dicsőségét hirdetni. Petőfi is tudott, mert Petőfi is tudott, szinte megsemmisülni nagyszerű valakik imádatában. Homér, Osszián, Shakespeare és Dickens, Tacitus és Dante ragyogtak, ha ő emlékezett reájuk. És fiatal volt, irgalmas és igazságtalan, tehát fényt tudott adni tizedrangú csillagoknak is. Béranger a magyaroknak akkor született, amikor Petőfi olvasott először Béranger-sort s azért él ma is nekünk, mert Petőfi akarta. Öh, hiszen Bem sem volna ma szemünkben új Hannibál és új Napoleon Petőfi nélkül s a történelemtanároké volna Mészáros Lázár, ha Petőfi meg nem korholja egy hiányzó nyakravalóért. A nyakravaló Petőfi nyakáról hiányzott, a babér Mészáros Lázár fejéről s a babéros Petőfi halhatatlanná tette a nyakkendős Mészárost... Nem igaz az, hogy Petőfinek, a mészáros fiának nem hiányoztak az élet szerencsés szülöttjeinek sokféle kényelmei. Hogy akként nem hiányoztak, miként s mivel is ő nem érezhette ezeknek sem a szükségét, sem a jogát. Cézár természet volt ez a verselő Kassziusz s mindnyájunknak meg kell tépnünk a ruhánkat, ha arra gondolunk, mi mindent kívánt hasztalanul, teljesíthetetlenül Petőfi Sándor, akiből s diákos dacból történt tragédiájából ezeren és ezeren éltek és jól megvannak ezeren. Petőfi Sándor, akit a viharok csillapultáig nem utaztathatott külföldi kéjúton dús családja, Petőfi Sándor, akinek nem adatott meg, hogy Döblingben halott, vagy Turinban élő istent csinálhasson magából. Neki csak az volt szabad, hogy menjen a mészárszékre, ahonnan jött s vegye komolyan azt, amit sok-sok dús politikus és hatalmas hadvezér nem vett komolyan ... Pfuj, szegény, szegény Petőfi Sándor, Shakespearet akarta olvasni s a sovány konyhapénzt kellett leszállítania, hogy könyveket vehessen. Pfuj, pfuj, Párizsba, külföldre vágyott és nem mehetett, mert neki — neki — nem volt pénze. Milyen felségesen képzelte el a tengert, és még csak tengert sem láthatott soha. Hogy máma el lehessen drága, hasznothozó tankönyvekben róla mondani: a magyar róna volt az ő világa. Persze, hogy a magyar róna, mely neki délibábot és ragasztó sarat adott, semmi okosabbat, jobbat és többet. Hát nem biztos-e, hogy ma a Spitzbergákra vagy Japánba utazna, ha élne és kieszközölnének neki valami kormánystipendiumot? ... Végigpróbálom gondolni százszor és újból százszor ezt a magyar titkoktitkák s érzem, hogy ez örökre titok marad, mint minden igazi valóság. Csakugyan gyermek-nemzet volnánk, hogy ez a csodagyermek nekünk, értünk, éppen értünk s éretlen, ifjúas szeleskedésünk idejére érkezett? Csoda volt a számunkra, szenes vízzel oszlatott megígézést s akinek érdekükben állott, valóban úgy gyógyakoztak ellene, mint bűbájos megrontó ellen. De csoda volt ő önmaga számára is s ami valami szomorúan keveset megmagyarázhat nekünk Petőfiből, az megint egy utunkba hárult, kemény csoda. Ez az ember csodái látott mindenben s nagy szerencsénkre a próféták őrületével vallotta, hogy minden csoda s hogy a csodák é légióját csak ő tudja megfejteni. Bámult és látott, nem írhatnám le elégszer ezt, bámult és látott, bámult és látott ő, akiben minden csak akként és akkor létezett, ha belsőjében élt. Próbálták már Homérosz rokonának is ítélni őt, térben és időben való bátor és hihetetlenül nagy, széles, szép elhelyezkedése miatt. De ő látta meg a Kutyakaparót, a cigánykaravánt, a szélmalmokat, az alkonyati Tiszát és csak látta, látta, látta. Benne volt, önmagában látta és mégis kívülről, szemmel és csak látó szándékkal látva, még nem látta ezeket senki nálánál jobban. Az eszméi a másokéi voltak, hidegek, gyengék, idegenek akkor is, amikor ezek csak a Petőfiéi lehetnek. S amit pedig úgy látott, csak a látás kedvéért, hogy mindenki megesküdnék, hogy ezt másképpen látni nem lehet: ez Petőfi, csakis és örökösen Petőfi. A titkok-titka itt bíborlik s valahol itt kellene keresni a megfejtést, ha az Univerzum megengedné, hogy valamit is megfejtsünk az ő még kisebb titkaiból is. A komiszságok úgy hullottak sárga, nyugtalan arcára, mint a júniusi jégeső a kincseket rengető, ártatlan búzatáblákra. Még pénzt is dobva adtak neki, holott az utolsó hónapokban már-már üzletemberré nőtt, sőt színdarab Írásába kezdett. Egészséges undorral undorodik a hon nagyjaitól s a tökéletes boldogságot Ígérgeti magának, ha elfelejti, hogy hazája is van. Bemhez írott levelében megátkozza az egyenruhát, mely neki csak megaláztatást szerzett a törpe, hencegő, generális senkiktől. Ez a Bemhez írott levél a Szemere miniszterelnökhöz Írott levéllel együtt, egymás mellett, szinte haláldokumentumok. Az ember már meghalt, amikor így ragaszkodik, kesereg, hálálkodik, önérzeteskedik, mint Petőfi a két olyan nagyon-nagyon különböző levélben. Közösen építik De valahova menni kell, Mezőberény nem jó rejtekhely, külföldre menni sok pénz és sok boldogság-hit kellene s egyikből sincs sok. Már közel járhatott az a kozák, aki a halált hozhatta és Petőfi kedvetlenül habozott: Damjanichhoz meneküljön-e vagy az ő Bem apójához. Dühvel érezhette azt is, hogy a felfordult, zavaros, katasztrófa felé lódult kis országban éppenséggel senki sem látja be, hogy Petőfi miért kerülje el a bajt. Bántódásait, jogos szitkozódásait annyi megaláztatás miatt, színészkedésnek tartották: haragszik, mert fél. És önmaga mögött állott - önmaga, aki büszkén hirdette, hogy ő a pillanat elhatározások hőse s az a Petőfi megfizeti az olyan adósságokat is, melyekről versekben adott kötelezvényt. Júliának nem használt, de inkább ártott az anyaság: elviselhetetlen tempóban nőtt benne az a kitaposást érdemlő hisztéria, mely kiváltképpen gyilkos lehet olyan valakire, mint Petőfi. Jobb idegekkel is bele lehetett volna az összegabalyodott dolgokba bolondulni, s nem csoda, hogy Petőfi megzavarodott. Annyi bizonyos, hogy mikor Petőfiék Erdély felé indultak, nem a halálba akartak menni, de Petőfi már a halált se bánta. Tisztán nem látott, de annyit okvetlenül, hogy nagyon megcsalta az élet s nagyon megcsalta ő is önmagát. És vitték öntudatlanul: a bajokkal teltség, az élettel túlságosan jóllakás, melyet ma krisztusi sorsnak keresztelnek el a farizeusok és tudatlanok, a vég felé. Mintha Krisztusnak egyéb öröme és kedve se lett volna, mint a meghalás, csak azért, mert végül meg kellett halnia. Meg kellett halni a Petőfinek Is, jó is volt, hogy meghalt, gondolt is reá, egy-két meghalást már magában cipelt, de dehogy is akart meghalni. Ügy ment a kétségbeesett bizonytalanságnak, mint maga az Isten is tenné, ha ember volna: hátha történik valami jó, mikor már rosszabb úgyse jöhet... Hideg rázta a saját bátorságától s a már biztosra vett nyaktöréstől Magyarországot, amikor Petőfije elindult életét elintézni. Mindenki magát féltette, a maga bőrét, a maga kis gyáva életét; mindenki a maga kurázsiját átkozta. Ki az ördögnek jutott akkor ideje és esze azon gondolkozni, mije volt e korszaknak Petőfi? a kultúrházat A csoltői HNB irodájában ülünk s t kultúrház építéséről beszélgetünk. — Esőre áll az idő, mondja Gál elvtárs, a HNB titkára. Talán nem is érdemes kihirdetni a délutáni brigádot, mivel szombat délután van és ilyenkor a lányoknál a takarítás van műsoron. — Annyi baj legyen — mondja Molnár elvtárs, a HNB elnöke, aki különben az egyik legjobb szervezője a brigádmunkának. Közben bekapcsolja a helyi hangos híradót. Szép az élet, vérünk pezsdül, két kezünkben munka ég Fényes üllőn új dal csendül és vidáman zúg e géjp Ifjú szívünk hangja zeng, boldog élet a miénk Haj, hő, hol a hő, hej hó, hol sf hói így dolgozni jő! Csendet kérek elvtársak, kapcsolom a bemondót. Figyelem, figyelem!, a HNB vezetősége kéri a következő fiatalokat (s közben felsorolja a neveket), hogy ma délután 2 órára jelenjenek meg a kultúrház építésénél. Lapátot mindenki hozzon magával. Meg is jelentek ezek a fiatal lányok, s most már csak azon aggódtam, hogyan fogják bírni a betonozást, a cementhordást és a többi nehéz munkát. — Nem csalódtam bennük. Szépen dolgoztak, s már eddig is nagyban hozzájárultak a kultúrház építéséhez. Amikor hazafelé mentek a hangos híradó ismét megszólalt: Jó munkáért — szép muzsikát! S máris sorolták a legjobbak nevét: Oláh Erzsébet és Ilonka, Csák Ilonka és Erzsébet, Tomolya Irénke, Russzó Anna és a többiek. Megérdemelték a nótákat. Török László, Csoltó A kalászok: Már itt az ideje, hogy magtárba kerüljünk! A bürokrata: Még néhány körlevelet kell megfogalmaznom... XII. Aztán semmi szavukat nem hallottam, mert a cigányok muzsikálni kezdtek. Ekkor már három literes kacérkodott a vadászok asztalán, öntötték magukba a hegy levét és dalikóztak. Egyszerre olyan zsibogást csaptak, mint kaptárban a méhek rajzás előtt. Sebesen rohantak bele a jókedvbe, ugyancsak ráveregettek az asztalra és olykor pihenni megálltak, dicsérték agyba-főbe a háborút. A pocakos minduntalan kitartotta a tenyerét, csapjanak bele, ha nem hiszik, hogy a németek rövidesen lehengerlik Oroszországot. Csengtek a poharak, kacagott a hegedű, a vadászok egyre szilajabban mulattak. Egy jó óra leforgása alat: annyira beboroztak, hogy a pocakos többször felugrott a székre, ott hajlítgatta taktusra a térdét. Aztán a hangulat fokozatosan alábbhagyott. Majd egészen megcsappant a jókedv. Nem nyugodott ebbe bele a pocakos, újabb szórakozást keresett társainak. Magához intette a prímást és Berger úrra sandítva súgta a fülébe: — A rabbik nótáját húzd, more! — Nem ismerem én azt — hárította el a kérést szeppenten a cigány. — Inkább valami mást tessék parancsolni! — Nincs szebb nóta ennél — bíztatták a cigányt a pocakos társai is. A prímás beleveresedett a nógatásba és idegesen lopogatta pillantását Berger úrra. Az arcáról akarta leolvasni, mit szól az urak kívánságához. Még mindig nem mutatott hajlandóságot a parancs teljesítésére. Ekkor a hangadó vadász felkapta a puskáját és a cigány mellének szegezte a csövét; a prímás remegő térdekkel kezdett bele a nótába. A vadászok meg kísérték teletorokkal. A Berger úr szavai azonban lecsendesítették őket. — Szégyelljék magukat — mondta indulatosan. — Nem tetszik? — igyekezett tréfát csinálni a dologból a pocakos. — Mi a kifogásod? — Nem ittunk pertut — duzzogott sértődötten Berger úr. — Azért megmondhatod a kifogásodat! — Rongyemberrel nem állok szóba A pocakos felnevetett, fülbántóan csengett a hangja, a mesteremet is felserkentette bóbiskolásából. A beoerdülő Sárára emelte a szemét, aki könnyei fátolya mögül kérte a segítségét. — No, nem szólsz semmit! Jobban is teszed,, mert a jövőd nem olyan jó. mint amilyennek elképzeled! A vadászok nevetve. bóli.ntg attak. — Elég legyen. Ma még az én korcsmámban van. Vegye tudomásul — tört fel Berger úrból az indulat. A csúnya szóváltásra felesége is megjelent. — Az engem nem érdekel. Arra felelj, amit kérdeztem. Mit szólsz a nótához? Sára görcsösen kapaszkodott az apja karjába, a cigányok a kijárathoz húzódtak. A mesterem állt a vitatkozók közé. De úgy, olyan ábrázattal, hogy magam is megijedtem. — Én felelek, ha megengedi az úr — mondta szigorúan a mesterem és mintha ez a legnagyobb rendben lenne, hatalmasat vágott a pocakos arcába. Megtántorodott a vadász, kezét ösztönösen az arcához kapta, a további ütéseket sem tudta kivédeni. Végül leesett a padlóra. Másik két társa ugrott a mesteremre, de ezt már én sem hagyhattam annyiban, mint az eszét vesztett rugdostam a hórihorgasok sípcsontját. Székeket, asztalokat borítottunk fel, a Sára sikongása csak vadította a verekedésünket. Mint cséplőnél a zsákokat, a búzával tele zsákokat, úgy szorítottuk egymásra a vadászokat. A bajra előrángatott csendőrök hámoztak le ellenfeleinkről. A kihallgatás meglepően rövid volt. A pocakostól érdeklődtek először; lábszárvédőjével, mellényéről lecsöngő óraláncával, az látszott köztük a legtekintélyesebbnek. Bedagadt szeme szikrákat szórt, amint az utasítását osztotta. — Azonnal tartóztassa le a gazembert. Áruló kutya, zsidőbarát — fröcskölte nyálát a mesteremre. — Ügy van — kiáltották a feldúlt cimborák is. — Ki kezdte ? — intette le a hangoskodókat a drabális törzsőrmester. — Ez a senkiházi ütött — üvöltöttek jótevőmre a vadászok. — Mert gyalázták az embert — szólt közbe a mesterem is, és Sárát simogatta a tekintetével. — Nem kérdeztem — torkolta le a csendőr. — Vigye a disznót, küldje a frontra, ott verekedhet! — kiabált a pocakos. — Mi a jelentést megtesszük az árulóra. Magára vessen a törzsőrmester úr, ha nem cselekszik — fenyegetődzött a másik kettő. A csendőr zavartan pislogott a jó megjelenésű vadászokra, aztán megmarkolta a mesterem vállát. — Az őrsre, előttem! — Mit csináltam én? — háborgott Fenyő bácsi, s mikor látta, hogy a huzakodással semmit sem ér el, megjegyezte: — Vigyázzon törzsőrmester úr, mert a dolgot nem hagyom anynyiban. A csendőr kitaszította mesteremet a korcsmából. A vadászok gyűlölettel és kárörömmel néztek utána. Berger úr és Sára annál nagyobb tisztelettel. Megdobbant a szívem, egyszerre az jutott az eszembe, hogy örökre elveszíthetem a mesteremet. Sompolyogtam teverten utánuk. A vendéglő előtt összeverődtek a falubeliek és sunyin pislogtak. Nem bántam, hogy megáll rajtam a szemük, szédelegtem a nyomukban, mentem a mesterem után elszontyolodva. , A csendőrörs csipkés homloka és hat fénylő ablaka egy világot rombolt le bennem. A mester bement, én meg az udvaron ácsorogtam. De hiába vártam rá, csak nem jött ki. Egészen besötétedett és nem láthattam viszont. Hát nem lehetek géplakatos mégse? Édesanyámat adtam a mesterségért, s mikor már mindent eligazítottnak vélek, akkor taposnak rá a csendőrök a jövőmre? Mindenre elszántan vertem meg az egyik zöldre festett ajtót. A drabális törzsőrmester dugta ki a fejét. — Mit akarsz? — A mesteremet. — Menj a fenébe! — Fenyő bácsi felfoghatta a kétségbeesésem, mert megjelent az ajtóban.- Eredj haza Bálint és vállalj munkát, mester már nem igen lesz belőled! Könny szökött a szemembe. Megszorítottam a kezét és elfutottam. Megsemmisülten szédelegtem végig a falun. A vasárnap délután attól szabadított meg, ami mindenáron szerettem volna lenni, a mesterségtől. Elvánszorogtam a Fenyő bácsi há-
