Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-08-26 / 68. szám
272 VIRÁGZÓ MEZÖGAZDASÄG 1959. augusztus 26. Vaddisznó-lesen a szlatinai hegyekben Iván soha életében nem volt vadászni. De addig gyötört a gézengúz, amíg ráálltam, hogy elviszem magammal. — Hát jó! - egyeztem bele. — Megyünk vaddisznóra! Iván, korát meghazudtoló ruganyossággal, nagyot ugrott örömében, s azonmód szájon is törölt az elragadtatástól. Néhány perc múlva már bőszen böngésztük a menetrendet. Trencsénig autóval, onnan tovább autóbusszal Sípkovba és Szlatinára. Jó híreket kaptam. Az öreg Bucsko nieg a többiek csábító levelet írtak. Már nem is néhány, de néhány tucat vaddisznóról beszéltek. — Et kell kapnom belőlük legalább egyet! - gondoltam, s most. hogy Iván abajgatott. hát elhatározásom tetté éret1 * * * A lomberdő már piros, sárga, ezüst színekben és a szivárvány egyéb árnyalataiban haldoklik. Biz, az ősznek aranylába van. Ahová lép, mindent bearanyoz. A sípkovi hegyek fölött már átlépett. A vén tölgyek elkomorodtak, s ha lehet, még jobban megvénültek. Az éjszakák hidegek, még a nap is álmos és jóleső fáradtság horgászt ja le a vadak fejét. Kietlen dolog az esteledés itt fenn, a hegyekben. Váratlanul, orvul fekete ködök törnek ránk, beékelik magukat a völgybe, a szakadékokba, s mi mint a ■hirtelen megvakult ember, szédülni kezdünk. Pedig messze van még a cél. Egymást bátorítjuk. A laposüveg is előkerül, s mohón csöpögtetjiik magunkba a bátorságot. Aztán felszakad a köd, á hideg szél átsóhajt a fák között, maga előtt űzve a gomolygó ködöt. A hegyek, völgyek, fák, az erdők belemerülnek a sötétségbe. Az égen ezernyi csillag sziporkázik, s előbukkan a hold ezüst sarlója is. * * * Célnál vagyunk. A hegy lábánál szemelem ki leshelyemet. Iván, aki talán már % Kárókatonák Csallóközben Kárókatonákat Csehszlovákia terüle-. tén csak a Püspöki mellett húzódó Duna-szigetek ligeteiben találunk, vagyis Csallóközben. Ez a csaknem lúdnagyságú madár kedveli az erdőségek környezte nagy folyamokat. A kárókatona nyaka, melle és hasa ragyogó feketészöld, kormánytollai feketék, míg a torka és lágyéka fehér. A kissé furcsa külsejű madár erősen társas hajlamú és ezért rendszerint kisebb-nagyobb telepeket alkot. Táplálékul csak halat fogyaszt, amiből egy kg a napi adagja. Ha ez a mennyiség nem áll rendelkezésére, éhségben szenved és elpusztul. Ezért a kárókatonák nagyobb serege jelentős kárt okozhat a halászoknak. A zsákmányt víz alatt kapják el, ahol alámerülve egy percig is kibírják. Mivel elég jól szaporodnak. némely évben ritkítani kell a csallóközi állományt, hogy megmentsük a Duna eme szaakszát a halak kipusztításától. Télre a melegebb tengerpartra költöznek. rég megbánta, hogy velem jött, ott vacog mellettem. Szemüvegét percenként emeli le orráról, talán nem is azért, hogy letörölje róla a nedves párát, de inkább, hogy idegességet valahogyan levezesse. Előttünk szép tisztás, Hálunk mögött a sötét erdő. Puskámat leemelem váltamról, golyót csúsztatok bele, egyet a csőbe, többit a tárba. Hűséges Bock-om halk csettenéssel nyeli magába a golyókat. Órámra pillantok. Hajnali négy óra. Most kéne kezdődnie a vadjárásnak. Ivánnal elosztjuk a szerepet. Ö balra figyel, én meg jobbra. Úgy nagyjából elmagyarázom, hogyan is fest a vaddisznó, miközben foga- nyilvánvalóan a hidegtől - jó néhányszor összekoccan. Amikor pedig elárulom, hogy amadkannak agyarai vannak, amely egyben a fegyvere, Iván komoly ajánlatot tesz a fáramászásra, mert szerinte olt sokkal biztonságosabb és jobb a kilátás. Ajánlatát nem fogadom el, biztatom, ne féljen, amíg engem lát. De további bátorításra már nincs időm, mert fölöttünk a hegyoldalban nagyot reccsen egy ág. Iván lélegzetvisszafojtva bök oldalba és a hang irányába mutat. Fejemmel bólintok, hogy én is hallottam. Idegölő várakozás következik. Sokáig semmi. De aztán újabb roppanás, most már oldalról, de kissé közelebbről. Hihetetlenül óvatos ez a bestia. Lassan derengeni kezd. Fehér és színes káprázatok lengenek az erdő fái között, s a kék árnyak hosszan elnyúlva pihennek a földre hullott lombokon. Türelmem fogytán van, már csak azért is, mert gyorsan világosodik, s a nap is rövidesen fellövi első sugarát, hogy homlokon csókolja a sípkovi hegyeket. „Türelem rózsát terem" — szól a bölcs közmondás. Ez valóban igaz. Türelmünk meghozta gyümölcsét. Egy jókora kan, mintha csak a föld lökte volna ki magából, ott termett előttünk a tisztáson. Olyan meghökkenve állt ott, mintha hirtelen templomba jutott volna. Jobban szemügyre veszem, s csak most látom, hogy milyen gyönyörű állat. Hatalmas testén, izmos, vastag nyakán lecsurog a fény. Nehéz, barna óriás, a hegyek igazi ura. Ravasz, apró szeme bizalmatlanul pislog, orrával idegesen szaglász. Guban-A királyhelmeci moziban láttam a Homoki Nagy István művészi színvonalú alkotását, a „Cimborák“ című filmet, amelynek főszereplője két kutya. Az egyik a Fickó magyar hímvizsla, a másik a Pletyka, egy szemtelen tacskó. Társuk a Nimród, egy gyönyörű vadászhéja példány. A Kis-Balaton nádtengerében a megszokott emberi környezettől, az emberi gondviseléstől távol e kis állatoknak ezernyi veszéllyel kell megküzdeniük, hogy megmentsék életüket. A Fickó és a Pletyka fogékony és jó „színészek“, de a Nimród már sokkal kevésbé és ezért háttérbe szorul a két kutya mögött. A film látványos, bravúros munka, amely nézőinek gyönyörűségére szolgál. A felvételek, a képbeállítás és a gyönyörű színek elragadok. Felejthetetlen látvány marad, amikor az égő nádas cos szőre szinte izzik, s az az érzésem, mintha az egész állat egy nagy darab rozsdás vasból lenne kikalapálva. Olyan ■erőt sejtek benne, hogy két félelmetes agyarával még a hegyeket is szét tudná dobálni rosszkedvében. Lassan feloldódik bennem varázslatos hatása, s igen óvatosan munkához látok. Végigsimítom a távcső lencséjét és Ivánra kacsintok, aki — szerény becslésem szerint — már a huszadik miatyánknál tarthatott. Arcomhoz emeltem a puskát, a fonálkeresztet lassan a vadkan lapockájára helyeztem, s ebben a pillanatban úgy éreztem: egyikünk sem tudja, mi a félelem. Én nyugodtan céloztam, s a kart meg már-már megnyugodva belemerítette pofáját a térdig érő kövér fűbe, amikor feldördült puskám acélhangja. Velőt átjáró visítás volt rá a felelet. Talán még a fák is tudták, hogy alattuk egy öreg barátjuk búcsúzik az árnyékvilágtól, s a fölöttem levő öreg tölgy két jéghideg könnycseppet hullatott váltamra. Dermedten álltunk és figyeltünk. Ilyenkor nem jó a vadkan közelébe menni. De néhány perc múlva mégis odamerészkedtünk. A vadkannak már csak a feje él. Vad, isszonyú feje, handzsárként kiálló agyara. Pofáján át piros harmatot hörög ki magából. Aztán megkezdődik az utolsó felvonás, amelyben a mindenkinél nagyobb ellenféllel, a halállal kell megvívnia. Búcsúzik a vadkan, de még egyszer visszatér roncsolt testébe az élet, szörnyű fogaival vadul darálja a köveket, még egyszer fölveti testét a magasba. Szemei mind szűkebbek lesznek, de kínos erőfeszítéssel még egy pillanatra tágra kerekíti, hogy utoljára láthassa az erdőt. Aztán nagyot, mélyet lélegzik és erőszakosan kinyúlik a földön; csak szájának finom csettintése haitik, mintha csak utolsó csókját küldené árván maradt párjának. Csend van, néma csend. Csak a sebből kiömlő habos vér kis buborékjainak pukkanása haitik. Honnan tudja minden, hogy ilyenkor csendnek kell lennie? * * * Büszkén érkeztem haza, kalapom mellett a vadkan vérébe mártott lombocskával, szívem egyik felében a büszkeséggel, másik felében meg a sajnálattal, mert ilyen halált még nem láttam ... VINCZE GÉZA fölötti madárvonulás csodálatos képét és a bivalyok minden legázoló menekülését látjuk. Dicséretére vall Homoki Nagy Istvánnak, hogy egy kis ízelítőt hozott a mai kor embereinek abból az időből, amikor a nádtengerek titokzatos útjai csak a bátor vadászok számára voltak tárva. A filmnek némileg gyenge oldala, hogy, minket, vadászokat nem vezet, mélyebben a természet megismerésébe. A látott fordulatok csakis a nagyobb hatás kedvéért történnek, s nem a természet titkainak mélyebb feltárásáért. E kisebb hiányosság ellenére a filmet érdemes volt megnézni, s nagy érdeklődéssel várjuk a második részt. Várjuk azt is, hogy mikor lepnek meg minket, vadászokat egy ilyen filmmel a mi filmrendezőink is. Balogh Kálmán (Királyhelmec) Vadászoknak a „Cimborák“ című filmről #
