Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-08-16 / 65. szám
4 Jtatocf Földműves 1959. augusztus lfl. ár amikor a motoros vonatot átvettem, majd a bőrömből ugrottam ki az idegességtől. A méreg evett mindenért és szinte tűkön ültem. Késtünk, zivatar volt készülőben, a feleségemet meg a fiamat íilinán hagytam a nővéremnél, és minden valahogy egy hajszálon lógott. Az útiparancsom már megvolt, de hát azt mégse tehettem meg, hogy a szerelvényt egyszerűen csak otthagyom és hajrá, gyerünk. Most még ráadásul még két tucat német is vagonban, két tucat kiglancolt pifke, generálistól lefelé, törzskar, misszió vagy mi a csuda. Nyomnak benneteket az oroszok kifelé Romániából, mi, meg van sózva a farotok és most uzsgyi, irány Berlin, ugye? Tomasovcétöl Zvolenig nem történt semmi. Csak feszengtem és egész úton törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Mert az valamiképp magától értetődött, hogy valamit tenni kell. Álltam a fülkében egyedül, hallgattam, hogy dolgozik á gép, és bámultam a menekülő sínekét. Annyit tudtam, hogy ma nem futunk aknára, erre a vonalra rövidesen szükségünk lesz. A síneket néztem, de a német tiszteket láttam magam előtt, fene a dolgukat, amint urason utaznak a motorosomban és azt hiszik, hogy holnapra otthon vannak. Ezt mindenesetre sokalltam egy kicsit. Ha hazaszállítom őket, holtom napjáig azt hiszi rólam mindenki, hogy elment az eszem, és-az unokák majd úgy mulatnak rajtam, mint mi az öreg Vendelin Bátyán, aki bikát vett a detvai vásáron, de ökörrel ért haza a tanyára. Zvolenben megkérdeztem a kalauzt, hogy mit csinálnak. Azt mondta, semmit — tanácskoznak. Tanácskozzatok csak, ficsúrok, gondolom magamban, tanácskozzatok csak, aztán úgy ne járjatok, mint Vak Ferkó. De még mindig nem tudtam, mi legyen velük: Csak annyit tudtam, hogy Vrútkyra el nem viszem őket, ha öreg banyák potyognak is az égből. Ha még a másik kocsiban ülnének: semmiség volna leküldeni őket a harmaneci alagútból. Csakhogy — teli a motoros civilekkel és mennyi közte a mi emberünk! Egyszer azt is gondoltam, hogy már lilinán lennék az enyéimnél, máskor meg azt, hogy inkább rekednénk meg valahol a hegyek között, hogy mozdulni se tudjunk. Lenne riadalom ezek között! Közben meg csak robogtunk Zvolenból Bystrica felé, és az istennek sem jutott semmi eszembe. Bystricán már hat perccel tovább álltunk, mint kellett volna. Mondom a kalauznak: — Mi lenne, ha meglépnénk, hm? — Megrázza a fejét. — Egy órányira van a repülőtér. Meg aztán nem tudod, kit Velünk és ellenünk (A naplórészletekből) viszel. — A többieket gondolta. Mindenütt hűségesen jelentette, kit viszünk. Otban Diviaky felé megint csak nem történt semmi említésre méltó. Mindössze Stubnán: Sehol, nyoma sincs a falu felett horogkeresztes zászlónak. Ezt már különösnek találtam. Stubnianske Teplicén viszont két csehszlovák meg két vörös zászlót lengetett a szél. No, a mindenit! Mögöttem kattan az ajtó. - Láttad a zászlókat? Ha ezek benn meglátták, sejthetik, hogy valami van a levegőben. Hallod? — mondom hangosabban, mert leértünk a völgybe és a dübörgés egetverő. Annyi év alatt sem tanultam meg megkülönböztetni a német sarzsikat. Ez tán hadnagy lehetett. Fiatal volt, tejfölösszájú és vöröshajú. Mióta az eszemet tudom, idegesítettek a vöröshajúak. Van is erről, ha jól tudom, valami közmondás. Lovaglónadrágban, szétvetett lábakkal állt, bizonyos, hogy himbálózni akart előre-hátra, de a kocsi nem úgy dobálta, ahogy neki tetszett volna. Sehogy sem volt méltóságteljes látvány. Azt hiszem, szemmel akart tartani egy kicsit. Eleinte mindenféle mozdulatokat végeztem, amiket nem érthetett, meg-meg tapogattam különböző fogantyúkat, megfogdostam minden elképzelhetöt, még az órát meg a hőmérőt is, hogy megbolondítsam, figyelje az öregapját. Észrevette, hogy mulatok rajta. Hanem hát őt csak egy dolog érdekelte: hogy valahogy ne fékezzek, meg ne állítsam a vonatot ezen a vidéken, ahol a házakra partizánzászlókat tűznek. Ezért küldték a nyakamra ezt a zöldfülű ifjú óriást. Ma tudom, hogy nem az ilyen uracskák körül forgott akkor a világ. A bajtársak Vrútkyn már javában ostromolták a Sláviát, amelybe tábori csendőrök vették be magukat. A franciák Martinon keresztül jöttek Streönónak a Marsellaise-üket énekelve, Jegorovék Brezno felé ereszkedtek le a hegyekből, a sklabinaiak pedig a Turiec völgyét szállták meg. Az én ficsúrom velem együtt nagyon mellékes figura volt e pillanatban — ami engem illet, jobb lett volna, ha az osztagomnál vagyok már. De mindegy: Hirtelen úgy éreztem, hogy éppen ennek a jólfésült vöröshajú hadnagynak köszönhetem annyi esztendő sérelmét, mintha harminckilenc óta éppen ez a könyörtelen úri pofa szívta volna véremet, mintha az újság, amit Vrútkyn kiadtunk, éppen őellene irányult volna annyiszor, mintha az ö besúgói és spiclijei hajszoltak, üldöztek volna annyiszor, mintha ő adott volna parancsot az utóbbi évek számolatlan kivégzéseire. Végül pedig — bár meggyötörtek ők, engem akárhányon, mégis, ez volt az első, aki a munkámban, a gépem mellett akart a körmömre nézni. Mindennek van határa! Száz kedvem lett volna, hogy megforduljak és belapítsam azt a nemes metszésű orrát. Príbovcén a kedvem akkorára dagadt, hogy az álmosság se különben negyvennyolc órai szolgálat után. Az ágyat nézi úgy az ember olyankor, mint ahogy én bámulhattam rá. Nem bírtam ellenállni, öt éve szomjúhoztam ezt a percet. Egyfelől, persze, számolnom kellett azzal, hogy ordítani kezd és idecsődíti a többieket. Vagy kihúzza a revolverét és akkor kénytelen leszek a csontjait összetörni. Másfelől nemsokára antúgy is tömegesen fogjuk ütni őket. Végül pedig: Zilinán Dóra meg a fiam KRISTA BENDOVÄ Dal Hegyoldalon almafa. Virágdíszben áll ott. Ki ültetett el téged? Bátor partizánok. Harcba vonultak egyszer, — hűvös őszi nap volt — egyik közülijk megállt e helyen s lehajolt. Egy kis magot ültetett a földnek méhébe! — Ha meghalok kicsiny mag, én helyettem élj te. így fejlődtem én fává, ő hősi halált halt. De nem halt meg egészen: bennem tovább él, hajt. Amit az ember megment a vad pusztulástól, az az ő szemével néz és az ő hangján szól. Hej, édes, szabad hazánk, virágos, szép reggel! Te is így tekintesz szét partizán-szemekkel. Fordította: Fügéd! Elek vár rám, akiktől minden eshetőségre el akarnék búcsúzni. Bizsergett az egész testem, amikor befutottunk Martinba. Olyan erővel fékeztem le mérgemben és bánatomban, hogy a Hitler-fióka nekiszaladt az elülső falnak, akár a repülő légy az ablaküvegnek. — Nicht bremsen! Weiter fahren! Amikor a közelemben éreztem a parfüm- és pornódé-illatát, egyszerre kifogyott bennem a béketürés. Vájterfáren, apuskám, úgy, vájterfáren. Öt esztendeje osztogatjátok a parancsokat, hogy az ember lassankint azt sem tudja, kinek a kutyája. De itt aztán a magam ura vagyok. Érted-e, te vájterfáren ?! Pár pillanatig úgy éreztem magam, mintha valami hibás lépést tettem volna sakk közben, amikor munka után Benyovszkyval a fűtőházban játszunk. És akkor a nagy csöndben egyszerre látom, hogy a kocsiból kiszáll a generális, utána a többi tiszt sorban, le egész a csicskásokig. A vonat előtt egy tiszt fogadja őket és már vezeti is. A mi tisztünk! A szemem dülledt ki. De akkor felismertem drillt, Ferót meg a többieket és láttam másokat is a peronon fegyveresen, géppisztolyosan. Egy szemvillantás alatt megértettem, hogy viszik őket — békés úton. Helyes. Megráztam a földön fekvő fiatalembert, hogy a lélek zötyögött benne. — Kiszállás! Vájterfáren! — De fekve maradt, akár egy halom kocsonya. Van, akinek akkor kezdődött a felkelés, amikor Banská Bystricán kihirdették. Van akinek akkor, amikor kikiáltották a köztársaságot és kiragasztották a hirdetményeket. Nekem akkor kezdődött, amikor leütöttem ezt az embert. Persze, találhattam volna az első csapáshoz derekabb legényt is. De hát, néha nincs mód a válogatásra. Az a fő, hogy Martinban lefékeztem. Azután, mondhatnám, már úgy ment minden, mint a karikacsapás. A vonatot már nem engedték tovább Vrútkynak, reggel visszatért Bystricára. CatloS bejelentette, hogy a németek megszállnak bennünket. Bystricáról megindultak rádión a felhívások. A Streöno alatti alagutat eltorlaszoltuk. Kezünkben tartottuk egész Közép-Szlovákiát. Elkezdődtek a hadműveletek. Dórával majd csak akkor látjuk egymást, ha az egésznek vége lesz. Huszonnyolcadikén reggel sortüz hallatszott a kaszárnya udvarából. A vöröshajúra kellett gondolnom. Hogy feszített, milyen keményen lépkedett a lovaglónadrágjában. Meg a többiekre, a szőkékre, feketékre, gesztenyebarnákra. PETER KARVAS, Zvolen, augusztus 30. Üdülnek a szövetkezeti tagok gyermekei Pár év előtt a nagymegyeri járásban is megoldatlan probléma volt a szövetkezeti tagok gyermekeinek nyári üdültetése, s évente bizony csak néhány tanuló részesülhetett üdülésben. Az idén Teleky elvtárs, a tanfelügyelő segítségével a nagymegyeri járás kidolgozott egy tervet, melyben a szövetkezeti tagok gyermekeinek nyári üdültetése valósággá érlelődött. Az indulás ugyan nehéz volt, mert nem voltak meg az anyagi feltételek. A járás iskolái azonban összefogtak, közösen megvásárolták a sátrakat. A cél az volt, hogy a lehető legolcsóbban kellemes üdülést biztosítsanak a gyermekeknek. Az iskolák pionírvezetői, a tanfelügyelővel karöltve kidolgozták a nyári táborozás tervét. Egy-egy csoportban két iskolából 100 — 120 tanuló vehet részt a táborozásban hétnaponkénti váltakozással. A tanulók csak az útiköltséget fizetik, és bizonyos természetbeni anyagokkal járulnak hozzá az étkezéshez. Még ez sem lett volna elég, ha az EFSZ-ek és a védnökségi üzemek nem nyújtanak hathatós pénzbeli támogatást az iskoláknak. A szövetkezetek azonban minden lehető segítséget megadtak, hogy tagjaik gyermekei, akik közül sokan maguk is bekapcsolódtak a szövetkezet nyári munkálataiba, kellemesen töltsék el a szünidőt. így történt aztán, hogy a nagymegyéri járás pionírjai a nyári szünet végéig úgyszólván egytől egyig résztvesznek a táborozásban. Egy hét rövid idő és ezért gazdaságosan kell kihasználni. A gyerekek a megérkezés után megismerkednek a környékkel és kirándulásokon csodálják meg hazánk szépségeit. A szlovák nyelv elsajátítására is fordítanak naponta egy órát. Sportversenyeket is rendeznek, s turistáskodnak is. Felgyalogolnak az 1011 m magas Sitnóra, a környék legmagasabb csúcsára, amely dicső történelmi emlékek színhelye volt. Itt áll Ladislav Exnár partizánnak, a Szlovák Nemzeti Felkelés résztvevőjének emlékműve, aki az elsők között fogott fegyvert az elnyomó fasiszták ellen, s életét adta hazájáért. A pionírok itt emlékeznek meg a Szlovák Nemzeti Felkelés 15-ik évfordulójáról és annak történelmi jelentőségéről. Molnár János, Apácaszakállas XIV. — Akkor nekigyűrkőzni, János! — hangzott az erdész úr bíztatása és egészen közel jött hozzánk. Leeresztettük a szerszámot s vártuk tisztelettudóan a megjegyzéseit, nátha valamilyen jó tanácsot adna; de nem volt szava a munkánkhoz se ilyen, se olyan. Csak pihent, fújtatott az orrunk előtt és zsebkendőjével törölgette homlokáról az izzadtságot. Majd rám emelte a szemét és Bogár bácsinak beszélt. — Ezt a Bálintot ügyes fickónak nézem.- Az is ő, tekintetes úr - bizonyította a szomszéd szaporán.- Ismertem az apját. Jő dolgos ember volt. Sajnos, az ital sírba döntötte. .. — Oda szegényt, a sírba — mondta Bogár bácsi szánakozva s rámvetett egy röpke pillantást, aki nem is tudta hogyan viselkedjen. — Oszt te is megiszod? szegezte mellemnek a kérdést az erdész úr. — Nem jó az — tértem ki frissen az egyenes válasz elöl, s Szénás Pali bácsi a szemembe kacsintott. — Akkor már megkóstoltad, ha tudod? — puhatolt, faggatott tovább. — Néhányszor — ismertem be, s nevették a vérpiros arcomat. Majd Bogár bácsi még megjegyzést tett. — Fenyőnél inaskodott. — Ejha. Ez már baj. No de le lehet szokni az italról. A mestere is leszokik a fronton — szellemeskedett az erdész úr, de még kényszerűségből sem nevetett senki. Bogár bácsi és Szénás Pál lesütötték a fejüket és bakancsuk hegyével a harasztos földet turkálták, mintha erősen gondolkoznának. Récsei úr pedig egyre nevetett, s úgy is távozott el tőlünk jókedvűen, fütyörészve... Feltaláltam magam a favágók közt s csak úgy rajongtam már ezért a munkahelyért, mint régebben a mesteremért. Az erdő, az erdész és az emberek láttatták be velem, hogy nagyon veszélyes helyre kerültem, füstbe, italba a mesteremhez. Itt tudtam értékelni igazán Bogár János bácsi szavait, hogy mit jelent a jó levegő. Ö szerettette meg az én makacs fejemmel az erdőt s ezért tiszteltem nagyon. Mindinkább azon kapogattam magam, hogy a mesterségvágy kiveszett belőlem, ha még gondoltam is azokra az időkre, nem a mester merült fel az emlékezetemben, hanem a Lapos gazda felesége, meg a bolti lány, Sára. Lángolt szívemben az új munka tisztelete, az erdő teljesen megtisztította a gondolatom: más emberek közé kerültem, olyanok közé, akik szerényebbek és csendesebbek. És akik úgy tárgyaltak velem, mint felnőtt partnerükkel. Az első napokban még csak néztem, hogy ölnyi fát cipeltek haza a hátukon, aztán később már én is készülődtem a cipekedésre. Noha illedelmes voltam s előbb megkérdeztem a vezért, Bogár János bácsit. — Vihetek én? — Vihetsz valamennyit — mondta komolykás ravaszan s ráhunyorított a hallgatag Szénás Pálra. — Mennyit? — Csak amennyit elbírsz, fiam — figyelmeztetett mókásan. Megpakoltam hát a kötelemet és belecsavartam vagy két napra valót. Felsegítették a hátamra s egyre jobban nyomott a teher. Nem a fadarabok súlya. más. A bicikli, amit annak idején a padra rejtettünk fel a mesteremmel. Az volt az első lopás életemben, ez a hát fa a második. Az elsőnél azzal mentettem magam, hogy csak segítettem a mesteremen, aki olyan jó volt hozzám, mint a fiához. A másodiknál meg azzal, hogy csak igazodtam a társaimhoz, akikkel immár napok óta együtt dolgozom. De nem tudtam magam egészen megnyugtatni, s az ösvényen leereszkedve előreszóltam a vezéremnek. — Jó lesz ez így. Bogár bácsi? — Ez csak így lehet jő — döntötte el. — Az erdész úr felrőhatja. — Nem az övéből visszük — szólalt meg a középen haladó Szénás Pál is. — A szegény éljen, ahogy tud - zárta le szűkszavú vitánkat az elől baktató vezérünk. Helyeseltem a véleményét s Fenyő mestert is felmentettem a bicikliért. Ő sem volt gazdag ember. Éljünk ahogy tudunk! Olyan igének vettem én a szomszédom szavát, mint Szénás Pál a valóságosat. Ha valakire pászolt ez a mondás, rám igen. Mert én kenyérkereső apa nélkül maradtam. És nem egyedül, három testvéremmel és anyámmal, aki arat, markot szed, félkezesnek állt be a Forgács gazda birtokára s a kenyérnekvalőt szenvedte meg a nagy hőségben. Az évi kenyerünk egy részét szereAe be anyám, három mázsa kenyérgabonára volt kilátásunk, én meg a pénzt hordtam az erdőről, hat pengőt hetente. — Csak megsegít minket is az isten kenyérrel és pénzzel — mondogatta anyám, s már nem hozakodott elő a javaslatával, hogy Forgácshoz szegődjem ténylegesen szolgának. Igaz, mondogatta még, hogy a gazda szóvátevése után való napokon sokat foglalkozott a jövőmmel, de rájött, hogy amit Forgács ajánlott, az a legutolsó hely, attól rosszabb eshetőség nem is lenne talán a világon. Azért nem is próbált erőszakosan visszatartani Fenyőtől. Pedig igen nagy baja-gondja volt a részeges mesterhez való vonzódásom. Ha van boldogság és boldog ember a világon, ő az volt, amikor vasárnap este a kapuból beszólított! Nem is volt azóta semmi bajom anyámmal. Neki sem velem. Jól. megszoktam az erdőt s benne az érezhető szabadságot, ott nem parancsolt senki, esetleg Bogár bácsi, ő meg nem tartotta magát vezérnek, egyenrangú munkás volt velünk. Ámbár az erdei munkának és a reménykedésnek megvolt a kesernyés íze is. Napok óta nem láttam anyámat. Későn jött meg a tarlóról s hajnalban a madarakkal kélt. Nem beszélgethettem vele, s nem osztoztatott örömeiben, amelyeket az új helyemen szereztem. Vasárnap láthattam csak, csupán ezen a napon áradozhattam neki az erdőről s akkor mutathattam meg a farakást is, amit a többivel magam is behordtam. Kergettem volna előre a napokat, hogy láthassam anyámat s markába csaphassam a keresetem. De a napok igen nehezen teltek, mint mindig, ha a várakozás izgalmában élünk. Abbamaradtak a beszélgetések, früstök, ebéd és uzsonna idején, megszoktuk lassan egymást s nem jártunk mi magasabb iskolát, hogy szavakkal traktáljuk meg az időt. A fejszével társalogtunk jobban, meg a fűrésszel, amellyel telesírattuk az erdőt. Szótalan, mozgó gépekké váltunk, járt a kezünkben a fűrész, s evésnél lüktetett a halántékunk. Ebéd után pedig a horkolásunk verte fel a csendet. Azt azonban hamar észrevettem, hogy ki-ki beszélt, térsalgott magában. Szénás Pali bácsi vetette ezt észre velem, aki néha olyanokat rántott a fűrészen, hogy majd orra buktam, máskor meg egészen megállt a kezében a fűrész, átalkodottan nézett a földre. Alkalmazkodtunk az erdő csendbirodalmához, s ügyeltünk, hogy még a hangunk se zavarja a nagy nyugalmat. A faluba is úgy ereszkedtünk be némaságban. Csak néhány napig volt rossz ez a mélységes hallgatás, az erdei délutánok később megtanítottak szórakozni. Különféle vonzó gondolatok ragadtak a képzeletemre, mint ahogy a légy ráragadt a fogóra és verdeste a szárnyát. Ilyen képzeletfelverő gondolat volt az is, hogy mi lenne, ha erdész lennék? Hát először is: szép zöld ruhám lenne, vastagtalpú bakancsom. A vállamon meg kétcsövű puska lógna és a derekamat bőröv szorítaná, amelyen körül tölténytartó függne. Járnám az erdőt naphosszat, hajtanám a vadakat és a munkásokhoz jő szívvel szólnék. Olykor lesbe is kiülnék
