Szabad Földműves, 1959. július-december (10. évfolyam, 52-104. szám)
1959-08-09 / 63. szám
yfzatftct Földműves 1959. augusztus 9. A Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadóban most jelent meg az „Őrtüzek a hegyekben“ című novelláskötet, melyben tizenkét novella keretében elevenedik meg szemünk előtt népünk dicsőséges harcának, a Szlovák Nemzeti Felkelésnek története. Történelmünk tizenöt évvel ezelőtti nagyszerű szakaszát íróink mesteri kézzel ábrázolják. A kötet egyik novelláját most mutatjuk be olvasóinknak. (2ntMj/útcw&as'> S: Szépek voltak a téli V«/ esték, amikor az asztalon halomba gyűlt a fosztott pehely, öreganyók, falubeli nénék és viháncoló fiatal lányok ültek a mécses köré, — nemcsak a tollfosztás kedvéért, hanem, hogy pisla fényében, a kemencéből áradó meghitt melegben beavassanak a régmúlt idők bölcsességébe bennünket, fiatalokat is. Vége-hossza nem volt a mesének, mondókának, jó vitézekről és elátkozott királykisasszonyokról, úgy hallgattuk, akár a bibliát. Nem hiányzottak ilyenkor az igaz történetek sem, amelyek - telkemre mondom - itt vagy amott, akkor meg akkor estek meg, s melynek hősei majdnem mindig zsiványok, hegyilegények voltak. Melengeti az ember szivét, ha a maga nyomorúságában elesettségében ükéi vitézségéről, bátorságáról hall. Egyszer meg akkorát kacagtunk, hogy szétfújtuk a pelyhet mind, amikor az öreg Lovisné arról mesélt, hogyan küldött egyszer Jánoiík Juró háromszögletű levelet a Palugyay uraságnak, megírva neki, hogy legényeivel elmegy majd vendégségbe a palugyay kastélyba, az uraság lányának lakodalmára — s három nap múlva egy este hiába állított pandúrokat őrségre a vármegye, Jánosík Juró ott termett a lakodalmon és mind egy szálig elszedte a nemes uraságok ékszereit, drágaságait. jljelengetöen szépek voltak ezek ■L’-L a téli esték. Amit az élet megtagadott tőlünk, mind mesékbe foglalták az öregek, akik meg érettek hozzá, könyveket írtak róla, teli reménységgel és bíztató jövendöléssel. Mintha ezen a csupahegy földön, a Tátra alatt mindig csak a múltban és jövendölésekben éltünk volna — annyira sivár és elszomorító volt a jelen. Csak később értettük meg lassacskán, hogy a mesebeli igazság csak nagy áldozatok, jó vitézek vére árán élhet, sok-sok hős élteti, akiknek neve könyvbe soha nem kerül, akik soha nem viseltek királyi bíbort, de kihunyt életük ezernyi ezer, millió szemben gyújt lángot. Egy ilyen vitézről szól ez a történet. Nem volt szálfa termetű, vállas deli legény, erejében Jánosíkhoz hasonlatos. Kisfiú volt, alig tizenkétéves. Jankónak hívták, a pusztaárki üszőpásztor fia volt. Szeplős arcából két élénk, nyugtalan, de néha acélosan kemény barna szem lesett ki. Orcáján sebhely, valami drót ütötte, amikor egy ízben a többi fiúval a kovácsműhelyben hancúroztak. A cimborái ezért drótozottnak“ is csúfolták, amitől mindig méregbe gurult. Az ezerkilencszáznegyvenkettedik év telén Pusztaárkon már december elején lehullott a hó. Az üszőket, amiket Jankó apja legeltetett, már jó két hónapja lehajtották az irtványról, és az állatok most elégedetten kérödztek a meleg istállókban. Voltaképpen a pásztoroknak is már mind odahaza kellett volna lenniök, mégsem jöttek meg. Jankó apja se. Rájuk köszöntött a karácsony este, s Jankó apjának nyomát sem látták a felvégi házikóban. Nem volt otthon más, csak Jankó az anyjával meg két húgával. Keveset beszéltek, mert az embereken kívül ott lappangott a viskókban körülötte, szerte a faluban a gond, az elesettség, j amely elvette a szavukat, bizonytalanná, nyugtalanná tette minden mozdulatukat. Ez a gond néha rettenetessé erősödött bennük. A zon a napon, éppen karácsony ünnepén, Jankó a hegyről , ereszkedett le a faluba. Amikor kiéri a kis erdőből, gondosan körülnézett, s hogy nem látott senkit, megszaporí- > tóttá a lépéseit. Nemsokára belökte i viskójuk nyikorgó ajtaját. A pitvarban letette válláról a tarisznyát, fagycsípte kezét hóna alá dugta, úgy melengette. \ — Elvitted? — kérdezte az anyja. • — El. i — Ott voltak? i — Ott. — Még nem jöttek a nyomukra? i — Még nem. i — Ülj le. Nesze egy tányér rántottleves, apríts bele kenyeret. t Jankó leült a lócára, leheletével me- ] lengette meg az újjá hegyét, aztán t megfogta a fakanalat. A kékszegélyes 1 tányérból párásán szállt a köményma- i gos leves illata. Alig nyelte le Jankó 1 a meleg levesbe áztatott első falat kenyeret, a pitvarajtó hirtelen kitá- t rult. Anyja a tűzhely mellől a bejárat felé pillantott — az ajtó nyílásában szürkebundás német tiszt jelent meg, lovagló pálcájával Jankóra mutatott: — Hol voltál? Jankó meredten nétett a tagbaszakadt katonára, keze még fogta a fakanalat, de arca elsápadt, torka kiszáradt. Az anyja se bírt szólni. Bénultan állt a tűzhely mellett, homlokát baljós sejtelem felhőzte. — Nem tudsz beszélni? — hörrent rá a tiszt, és szíjas végű pálcája Jankó arcán csattant. — Mit csinál? — sikoltott Jankó anyja, kezét tehetetlen mozdulattal nyújtotta ki fia felé. — Hol volt a kölyök ma reggel? —"" kérdezte újból a tiszt, s lassú léptek-} kel Jankó anyja felé ment, csak köz-t vétlenül előtte állt meg. f — Hol lett volna? Hát az erdőn.*. Eleséget vitt az etetőbe. Az állat oknak, f érti? Az utolsó etető az övé, az őt gondjára bízták a tanácsbeliek és fi-\ gyelmeztették, hogy télen se feledkez- \ zék meg az állatokról. — Ügy? Tarisznyát miért vitt ma-\ gával ? J — Hát csak nem fog éhezni kinn az\ erdőn ... Egy kis kenyeret meg sza- ? lonnát raktam bele. \ — Ügy? Szalonnát? A partizánok- J nak, mi? Mars velem! A tiszt gyűlölködő pillantást vetett * Jankóra, vállon ragadta és maga előtti kilökte a házból. \ Az anyja rimánkodott, könyörgött,i összekulcsolt kézzel futott utánuk a > faluba. A lábuk alatt csikorgóit a hó,i a tiszt prémgallérján ezüstösen csillo- J gott lehelete nyomán a hóharmat. A Tankónak arra sem hagyott időt,} " hogy magára kapja a ködmönét,t kiskabátban, hajadonfött kergette ma- f ga előtt a gyereket. Á fagyos szél bele- f akaszkodott hajába, pirosra csípte az f arcát. A házakból ünneplőbe öltözött A misére készülő emberek bámultak rá-f juk, de Jankó nem szégyenkezett, f Büszkén ment elöl, bátran, dacosan, f elszántan. f — Erre! — ordított rá a tiszt, és a* fogyasztási szövetkezetre mutatott, ott A volt a kocsma is, ahol a németek ta-A nyáztak. i Jankó lassan, vonakodva lépkedetti fel a falépcsőn. , A Ezért néhány ökölcsapás érte, a tiszti fülébe sziszegte németül, egyszótago-A san: „schnell!" Amikor az anyja isA megpróbált utánuk menni a lépcsőn, i a német visszalökte, nem eresztette bej az ajtón. Hiába zörgetett: ott maradti hát a kis fatornácon, várt a fiára. i A kocsma mellékszobájában mégi' négyen ültek olyanok, mint az a tiszt.i i Hogy tisztek voltak-e vagy sem, Jankói nem tudta, csak annyit tudott, hogy}* miattuk bújdosik az erdőn az apja ési sok más falubeli ember. Nem bírjákf - kiszimatolni a rejt eküket, de nem isii tudják meg soha, gondolta magában. {! Az asztal körül ültek, kártyáztak. Az} asztalon üveg, körülötte négy üres fi pohár, de a palackban még félig volt»: az ital. Jankó az ajtó mellett a vas-} kályhánál állt meg — mögötte a falnálf; volt a szenesláda, előtte halombais hányt tűzifa. rí — Hol az apád? - kérdezte hirtelen}í a tiszt, aki ide hozta. f Jankó hallgatott. 9. A németek fejüket nyújtogatják feléje, tágra nyílt szemmel merednek rá. Jankó azonban egyre hallgat, a földre néz, egy görcsre a deszkában, amely már elkopott és csak a csomó áll ki belőle.- Hol az apád? — ordít rá az asztal mögül egy aszottképű, apró termetű dühös mitugrász, a hangja csattan, mint a puskalövés. Jankó hallgat. Tudja, hogy baj lesz, hogy ütni, verni fogják, hogy teli lesz a teste fekete véraláfutásokkal, de azt is szentül tudja, hogy nem árulja el apáékat. Tprre gondol amikor az egyenru-*■J hások odarohannak hozzá és arcát éri az első csapás. Utána a második, a harmadik. A csomó mellé a deszkára vér fröccsen. Az övé. Nem is érzi, hogy eleredt a vére - csak látja, amint pirosra festi a padlót. Aztán kiszáradt torkában érzi az édeskés ízét. A kezén is látja a nyomát, amikor megpróbál védekezni, letörülni az arcát. Ekkor a hasát éri egy szörnyű ütés, s a földre zuhan. Elnehezedik a feje, hol a jobb, hol a bal vállára hanyatlik. Megpróbálja a falnak támasztani. Sikerül. Maga elé néz, nyeli a vérét, szeme előtt köd lebeg, akárcsak odafönn az irtványon túl, ahol, a növendék csorda legel. Csak a kolompok szavát nem hallani, s apja nógató kiáltását a legelőn túlról. Különös köd ömlik minden felöl. Mintha ringatná, biztosan a Daróchegy felöl száll, árad a fiatal fenyves tövéből a Sorsziklákig, furcsa alakokban gomolyog. Sárkányfejekhez hasonlatos, minden pillanatban változtatja az alakját, a fejek kitárják szörnyű szájukat, aztán óriási testüket elnyújtva elterülnek a réten, némán és ijesztőn. De nem, nem a Daróchegy alól jön ez a köd, nem a Sorsziklák felöl, az a köd lágy, akár a pehely, simogató, hányszor érezte a rebbenését, amikor felszállt a nap csókjától, elveszett a ragyogó kék égbolton, s fétrevonta fátylát a nap elől, hogy szikrázó, melengető sugarai felszívják a harmatot a bükkfák leveléről, a fenyők lombjáról. Nem a jól ismert cirógató és lágy köd ez. szörnyeteg sárkányok inkább, pusztulására törnek, halálára szomjaznak. A szobában csend volt. Négy -TÍ szürke egyenruhás alak áll Jankó fölött, nézik összevert, véresre rugdosott tizenkétesztendös testét, amelyet a hegyek szabad szele ringatott, áradó fenyöillat táplált, nevelt. Most vér folyik belőle, akár hegyipatak a lejtő sebéből, kristálytisztán, mocsoktalanul. Földre sújtotton hallgat, fiatal, sudár fenyőhöz hasonlatosan, amelyet derékba tört a vad vihar. Tehetetlen tagjai aléltan, ujjuk hegyével érintik a földet, mint a földre sújtott fa ágai. Jankó még nem vesztette el eszméletét. Lát, hall, érez. Hallja, hogy valamit suttog egymás közt a négy szürke ördög. Ráparancsolnak, hogy vesse le a cipőjét. Nem érti, miért, de engedelmeskedik. Lassan vetkőzik, átázott cipője fölé hajol, letekeri lábáról a kapcát, szépen rendben a cipőbe rakja, úgy, ahogy a mama meghagyta. Aztán sokáig, mintha semmi sem történne. Könnyebben lélegzik, melengeti a kályha, nem kérdeznek tőle semmit, nem is verik. Nem veszi észre, hogy a szürkeruhások egyike, amikor fát rak a tűzre, egy darab vasat is bedug a kályhába. A szövetkezet előtt sok ember perő-' dött össze, javarészt asszonyok. Várták, mi lesz a pásztorék Jankójával. A házból kínos jajkiáltás hallatszik. A szörnyű, idegtépő hang az ácsorgó asszonyok ajkára fagyasztja a szót. Nemsokára újabb, hosszan elnyúló jajszó harson, s a végén érthetően, fájdalmasan a tagadás: „Nem mondom ...“ Tpz a második jajkiáltás feloldotta az emberek dermedt rémületét. Ügy érezték, tenniük kell valamit, már indult is volna a lábuk az ajtó felé, amelyet Jankó anyja eszelősen döngetett. Az ajtó ekkor hirtelen felpattant, Jankó repült ki a lépcsőre, de nyomában megjelent az egyik szürkeruhás, tébolyult dühtől eltorzult arccal, s pisztolyából háromszor belelőtt a gyerekbe. Jankó teste végigzuhant a lépcsőn, feje befúródott a hóba, úgy maradt ott holtan, égnek nyúlt, összeégetett lábbal, sebesen és véresen, mégis mocsoktalanul, akár a legtisztább hegyi forrás. Becsületes, hős szíve magával vitte titkát a halálba, ajkára feltörhetetlen pecsétet ütött a két szó: „Nem mondom!“ Jankó item volt mesebeli hős, aki megvív a hétfejű sárkánnyal, és története sem végződött olyan szerencsésen, .mint a mesék hőseié szokott. Mert hát, ,.iás a mese, más a való élet, amely kemény és könyörtelen, hősei nem élnek kacsalábon forgó kastélyban és nem viselnek királyi bíbort. TJa majd téli estéken összegyűl-AJ- nek a falubeliek, tollfosztás közben bennünket és a gyerekeinket már nemcsak Jánosík és rég halott őseink hősi tette nevelnek emberségre, hanem azoké a vitézeké is, akiknek egyike Jankó, a pusztaárki üszőpásztor tizenkétéves fia volt. Igaz mesék szólnak majd róla, amiket az élet költött. XIII. ismételni, hát nem érted? — védekezett szaporán a szemüveges s kinyalt homlokú bús fiatalember. — Egy szót se! — Belefáradtam. — Csitt! Áldozok rád, s ennek örülj! Mi lenne belőled különben? Az életben nem nézik a bizonyítványt! A fiatalember lenyelte a mérgét és legyintett. A másik pedig megelégelve a heves szóváltást, felszedelőzködött és hűvösebb helyet keresett valamelyik szobában ... Az erdész gondjába merülve fogadta köszöntésünket. És Bogár bácsi alázatos hangon ,'tette meg ajánlatát a felvételemre. ■ Récsei űr rám nézett, de nem volt kedve tüzetesebben foglalkozni velem, a kezét nyújtotta beleegyezéséhez. — Rendben van, János. Felveszem a gyereket, ha maga ajánlja. Menjenek csak az erdőre, a többit tudja! Betettük magunk mögött a kerti kaput és összemosolyogtunk. Mert ennél egyszerűbben a pofont sem adják, mint az én alkalmaztatásomra a beleegyezést... Könnyen, símán kerültem az állami erdőbe favágónak! Az erdő egészen a kertünk aljáig húzódott. A zöldlombú rengetegbe egy gyalogút vezetett, amely elveszett fönt a hegyekben. A felvételem napján ezen a jól kitaposott ösvényen kapaszkodtunk hármasban. Elől a vezér, Bogár János bácsi, mögötte Szénás Pál és én voltam a sereghajtó. A hegy másik oldalán legritkább az erdő, ott volt a munkaterületünk. Kiszáradt fákat döntögettünk le s apróztunk fel aznap, s másnap hajnalban kezdtük újra. Roppantak az ágak, csörögtek a több éves levelek. Erdő, erdő! A harasztot át- meg átnőtte a zöld fű, a keskeny tisztásokon meg az ágak szűrőjén áthatoló fénnyalábok hancúroztak. A fák mohos törzsén harkályok kopácsoltak vígan, néhol megint a kakukkmadár kiáltott. És az erdő csodálatos titka, a roppanások, suhogások, vadállatok törtetése a bozótban s a mi ütemes fejszecsapásunk a képzeletem hozták izgalomba! Szerettem volna elkószálni a sűrűben, felriasztani a vadakat, vagy valami olyan merészet tenni, amire azt mondták volna: — Igen, ez bátorság! Dicsérgettem magamban a Bogár bácsi eszét, amiért nekem ezt a nyugodt munkahelyet kitalálta. És nem értettem korábbi viselkedésemet, amikor olyan nyakasan s a szomszédokat megbotránkoztatóan ragaszkodtam a mesterhez és füstös, rendetlen, egészségtelen műhelyéhez. Amihez még egy hete annyira kötöttem magam, elfelejtette egyszeriben az erdő! Mert úgy van azzal az ember, hogy ha elesik a céljától, újra felkél s újra indul — cél nélkül nem lehet élni! Nem gondoltam egyszer sem a korcsmára: früstökre, ebédre és uzsonnára jókat ittam a forrás vizéből, amely kristály-tisztán tört fel egy szikla hasadékából. Sárára fordult többször a gondolatom, de neki sem a szemét, vagy a csinos arcát láttam, hanem a Iábaszárát, meg a keblét, amelynek két szép halma úgy feszítette a blúzát, mint egy-egy érett gyümölcs. Ilyenkor megakadt kezemben a fűrész és Szénás Pali bácsi megszólított: — Ehhez is érteni kell, Bálint! Ez is szakma, fiam. Elpirultam, szégyenkeztem, s nem mertem a szemébe nézni. És a napok teltek, teltek. Bogár bácsi előljárt a munkában, ő kutatta fel a kiszáradt fákat, mi meg Pali bácsival döntögettük le a fűrésszel. Neki a fűrész állt úgy a kezéhez, mint a mesteremnek a fogó, vagy a csavarhúzó. Szénás Pali bácsi alig volt magasabb nálam, százhatvanöt centiméter lehetett: vékonydongájú, horpadt arcú ember. Az orra hegyes, a bajusza csimbókos s a szája keskeny és vértelen. A ruhája alig jobb vászon az enyémnél, viszont a bakkancsában nincs fűző. A felesége izmosabb, csontosabb asszony, nagy derék fiúgyereket szült, aki két évvel idősebb 4 I Récsei Mihály erdész háza a szom, széd faluban volt. Nagy, szép porta I volt az övé. Az udvar közepén desz(kasapkás kerekeskút, körötte mész- I kődarabokkal hímzett virágágyak. I Hátul kimeszelt tyúk- és sertésól. |A falak végig befuttatva szőlőindák- I kai. ( Meleg idő járta. I A verandán fazekak, edények, szá- I radtak, a lépcső legalsó fokán lelógó »fülű komondor kapkodta a levegőt. iS a feljárótól néhány méterre gyüimöicseit szemérmesen rejtő almafa i — árnyékában két pucér fiatalember i élvezte nyugágyon a jó időt. i Az erdész a fiai fölött őrködött. i Zöld ruháján fegyvere volt a dísz, i amelyet még otthon sem, s nagy melegben sem dobott le a válláról. Egyik kezével a nyugágy fájára támaszkodott, a másikkal meg idegesen lóbálta a sörtés kalapját. Élénk vita előzhette meg az érkezésünket, mert a civódást azután sem hagyták abba. Az erdész szürke apró szemével a tarka-barka virágágyakra nézett és a magáét hajtotta. — Megismételed a hetediket is! — Apu kérlek, nincs kedvem meg-
