Szabad Földműves, 1959. január-június (10. évfolyam, 1-51. szám)

1959-02-15 / 13. szám

JzaUxtd

Földműves 1959. február 15.

Nagy irodalmi pályázatunkra beérkezett pályamű

Sándor a délutáni autóbusszal érkezett haza. Jóformán még ki sem pihente magát, anyjával is csak pár szót váltott, s a kíváncsiság máris kicsalta a faluba. Ott csend fogadta, a nép a határban dolgozott. Elhatározta hát, hogy kimegy a Dunához. Befordult a Péri-sorba, hogy az alsó réteken át megrövidítse útját a folyó felé. Gyorsan szedte a lábát, s csak néha állt meg, hogy körüllegeltesse szemét a sok új házon, Etmely azóta épült, mióta ö nem járt itthon.

A töltésen át leért a Dunához. Letilt a parton s elgondolkozva gyönyörködött a vidékben. Három éve, hogy itthagyta a szülői házat, mert apja nem akart belépni a szövetkezetbe. Ő meg nem akart a föld rabszolgája lenni, inkább városba ment, gyári munkás lett. S talán ma sem ülne itt, ha nem kap anyjától levelet, melynek pár sorában az anyai szív minden fájdalmát kiöntötte, hívta haza őt* hogy legalább aratni segítsen.

S most itthon van, újra a vén Duna mellett. Nézegette a vizet. Olyan ez a Duna, mint a jó anya. Csendes, nyugodtan hömpölyög medrében, a partot meg gyengéden simogatja, mint anya a gyermekét. Máskor meg haragja támad, tombol, kitör medréből, s könyörtelenül gázol el mindent ami útjába kerül. Félelemben tartja az embereket, nincs aki elbírna vele. De vajon miért? Miért tűrik mindezt.? Nem lehetne segíteni ezen? Megmenteni az árvíztől, mocsártól, meg aszálytól a vidéket?

Gondolatait váratlan loccsanás zavarta meg. Kéklő vízgyűrűk hullámzottak a part felé. Valaki a vízbe ugrott. Sándor kíváncsian felállt, most vette csak észre, hogy bizony már estébe hajlik az idő. Vajon ki fürdik ilyenkor? Nekivágott a cserjésnek, hogy a fürdőző közelébe jusson.

A vidám lubickoló még néhány karcsapást tett a vízben, megrázta magát és kilépett a partra. Felszedte a földről ruháit, karjára kapta és elindult a kitaposott úton a fiú felé.

Sándor csodálkozva nézte. Ki lehet ez a csinos lány? Ügy hasonlít a szomszédék lányára. Hisz ő az, persze hogy ő! — ismeri fel benne Deák Mariskát.

— Mariska, — lép ki örvendezve a cserjésből a lány elé.

— Juj, de megijesztettél — szól a lány. — Hogy kerülsz ide Sándor?

— Csak úgy... ha akarod elmesélem.

— Nem lehet, most nem érek rá. Mennem kell.

— Hová sietsz? hisz már úgyis este van.

— Éppen azért. A CSISZ rendkívüli gyűlést hívott össze, oda kell mennem. De már futok is. Nem szeretnék késni.

— Hát akkor itthagysz egyedül — sóhajtott a fiú.

— Sajnálom, de mennem kell. Majd inkább máskor. A viszontlátásra — búcsúzott a lány.

Sándor csak állt a parton, nézett Mariska után. Néhány évvel ezelőtt mennyit beszélgetett a kislánnyal. Együtt jártak iskolába, pajtáskodtak. Sokszor a kiskertben üldögéltek, harmonikáztak, beszélgettek. S hogy megváltozott, megszépült azóta ez a Mariska. — Sokat gondolt rá a városban is. Hej, de kár, hogy elfutott. Nem maradt most itt mellette, pedig milyen szép lett volna kettesben a Duna mellett. De mit is mondott? Hová megy? Gyűlésre. S mi lenne, ha ő is elmenne? Ott lesznek a fiúk is, barátok, elbeszélget velük, hisz úgyis régen nem látta már őket.

Kis idő múlva már ott is ült barátai között a kultúrotthon nagytermében. Hallgatta a CSISZ járási titkárának beszédét, aki arról a nagy talajjavítási mozgalomról beszélt, mely a kommunista párt felhívására járásról járásra, kerületről kerületre terjed az ifjúság között. A fiatalok ezrei vertek sátrakat folyók és mocsaras vidékek partjain, csatornákat, gátakat, öntözőberendezéseket építenek, hogy így megmentsék a vidéket mocsártól és árvizektől.

— Járásunkban is hatalmas területet tart birtokában a víz< — folytatja a beszédét a titkár. — A Duna mellett Búcstól Ebedig, ezer meg ezer hektárt szokott elönteni, a víz. Járási bizottságunk elhatározta, hogy az ifjúság brigádmunkájával csatornát építünk ezen a vidéken, s így sok termőföldet mentünk meg. Ezt úgy

szervezzük meg, hogy a CSISZ csoportok 14 napos brigádokra küldik ki az ifjúságot. Ti akik úttörők voltatok a legelőjavításban, kultúrotthont építettetek, élenjártok minden munkában, remélem, hogy most is példát mutattok a járás fiatalságának, s a brigádon elsők közt vesztek részt.

A fiatalok csillogó szemmel hallgatták a titkárt, izgatottan mozogtak a székeken. De legjobban Sándorra hatottak a szavak. Hisz ő csak délután vette fontolóra, hogy valamit tenni kellene a vidéken, s íme ezek már itt cselekesznek is.

— Elvtársak! — vette át a szót az elnök. — Leghelyesebb lenne, ha most mindjárt megbeszélnénk, ki megy brigádra. Beosztanánk ki menjen az első, ki a második csoporttal. Mi a véleményetek?

— Én akár már holnap mennék, — jelentkezett szólásra a mezei munkacsoport egyik tagja. — Voltam már brigádon a Nyitra —Zsitva csatorna építésénél. Hű, de vidám volt ott az élet. Meg a mi csoportunk már az aratást is elvégezte. Nincs akadály. Azt mondom gyerekek, menjünk!

— No látjátok elvtársak, ez már beszéd! — örült meg a járási titkár.

— Szóljanak hozzá a többiek is. A dohányos csoport vezetőjének mi a véleménye? Ők nem mehetnének? No, Deák Mariska? — így az elnök.

— Nélkülünk meg se tudtok mozdulni ? — pattant fel a lány. — Én úgy gondoltam, hogy mi mind a hatan ...

Sándor meglepetten hallgatta Mariskát. De még ilyet? Ez a csitri szomszédlány csoportvezető lett?! És milyen értelmesen, okosan beszél! Tágra nyílt szemekkel vizsgálgatta a beszélő Mariska arcát, hogy az egészen belezavarodott a mondatba, s pirosra gyűlt arccal csak állt.

— No elvtársnő, csak bátran ki vele. Mit akartok ti hatan ? — biztatta az elnök.

— Torkán akadí; a szó — huncútkodtak a fiúk.

— Nekem ugyan nem! Csak azt akarom mondani, hogy mi mind a hatan megyünk !

— Éljen, ez már beSzéd! — kezdtek lelkendező tapsba a fiatalok.

T^eák Mariskáék példáját követve most már egymás után jelentkeztek a fiúk, lányok. Megbeszélték, a szövetkezettől traktort kérnek és már hétfőn reggel indulnak is ...

— Elvtársak! Majdnem elfelejtettem mondani — szólalt meg a titkár — ha van valamilyen hangszeretek harmonika vagy efféle, akkor feltétlenül hozzátok magatokkal. Tudjátok, este a tábortűznél igen jól lehet mellette szórakozni.

— Harmonika? — néztek össze. — .Kinek van közülünk harmonikája?

S főleg ki tud jól játszani?

— Hát a Máté Sanyi?! — kapott a fejéhez Mariska. Most jutott eszébe, mennyit húzta a harmonikát annakidején Sándor a kiskertben.

— Hát ez nagyszerű! Jaj, de jó. Sanyi ügye jössz? Gyere, gyere! Ne gondolkozz, gyere velünk! — kiabáltak össze-vissza.

— De fiúk, én nem is tudom ... hiszen csak két hétre jöttem haza. Apámnak kell segítenem aratni. Tudjátok, hogy csak szabadságon vagyok. Nem mehetek no. Mit csináljak? — tárta szét tanácstalanul karját Sanyi. Küzdött benne a szülei iránt érzett kötelességérzet és a vidám, kedves társaság utáni vágy.

— Ejnye Sanyi, hát azt hiszed ezen nem lehet segíteni? — kérdezi huncutkás mosollyal az elnök. — Elvtársak, ti már végeztetek az aratással. Mi lenne ha vasárnap learatnátok Mátéék gabonáját?

— Igazán! Persze, hogy learatjuk. Akár helyben el is csépeljük, csak Sanyi jöjjön velünk! — áradt szét a buzgóság a fiatalok között.

— Akkor Máté elvtárs ide írhatom a nevedet a többieké mellé?

— Ha így áll a dolog, hát nem bánom. Szívesen megyek. — Valami melegség öntötte el Sándor szívét, hogy — milyen jók is ezek a gyerekek.

* * *

M

áté bácsi nagy meglepetésére a fiatalok egy félnap alatt learatták gabonáját, rábírták, hogy Sándort engedje velük, s hétfőn reggel vidám riótaszóval robogott ki a

traktor a faluból, a sok vidám fiatallal.

Sanyi apjának egy félhold rétje a szomszéd határban volt, lent a . búcsi dűlőben. Az egyik napon útnak indult, hogy megnézi lesz-e fű a réten, mert a szárazságtól valahogy gyérül állt a dolog. Épp a dunamenti erdőn keresztül ballagott, hogy így rövidítse meg útját, miközben furcsa zajra lett figyelmes. Pár lépést tett a hang irányában, s megtorpant a meglepetéstől. Az előtte elterülő tisztáson számtalan sátrat pillantott meg. — Mi a ménykű ez itt?! — töprengett

magában az öreg. A tábor közepén egy ismerős embert látott. Dehát ez meg a tanítónk, az Erdősi! — Adj isten, tanító uram! — köszön távolról Erdősire, s közelebb lép.

— Máté bácsi! Maga meg mi jót hozott nekünk?

— Mit hoztam volna, magamat! Katonának jöttem, — neveti el magát az öreg. — Mert úgy látom, valami katona tábor ez itt.

— Majdnem eltalálta János bácsi. Afféle a dolog. Itt bizony hadsereg táborozik — magyarázta Erdősi parancsnoki hozzáértéssel. — Az ifjúság edzett hadserege. Hadat üzentek ezek a fiatalok a természetnek. Épp most mennek támadásba, hallja, hogy énekelnek. S addig fogunk harcolni, míg be nem vesszük az ellenséges földet.

— Jó, jó, csak ne viccelj már Karcsi. Tanult ember vagy, hát beszélj komolyan. Mit csináltok itt?

— Hátha nem hisz szavamnak Máté bácsi, jöjjön majd megmutatom, úgyis indulok a fiúk után. No, ne féljen, nem kell messzire mennünk, csak ide, át a búcsi domb alá.

— Búcsi domb alá? Én is oda tartok. Arra mehetünk — bólintott beleegyezöleg az öreg.

Alig hagyták maguk mögött a tábort, az erdőből kiérve széles mocsaras lapály terpeszkedett lábuk elé.

— Na lássa Máté bácsi, már itt is vagyunk. Ez a mi csataterünk, — mutat emelt kézzel' végig a vidéken Erdősi. — Ismeri ezt a vidéket?

— Ezt-e? Hát hogyne ismerném! Már az öregapám is ismerte. Ügy ismerjük mi ezt parasztok, mint az ember a tenyerét. Évszázados ellenségünk ez nekünk. Mennyi bajt okoz ... Tavasszal, meg ősszel elönti a víz, ha meg kiszárad, csak csátét meg savanyúfüvet terem. Hányszor elátkoztuk! — fogta el a fájdalom. — Nekünk is volt egy hold a mocsárban. Ha ősszel bevetettük dús hajtás fakadt rajta, tavasszal meg jött az árvíz és elvitt mindent.

— No látja Máté bácsi — szólt közbe a tanító — ennek az ellenségnek üzent hadat az ifjúság. -- A brigádosok a völgyön végig új csatornát építenek, s ezen át a vizet levezetik a Dunába. így mentjük meg majd a vidéket az árvíztől, meg talajvíztől, szárazság idején meg majd öntözni lehet a csatornából a földeket. S tudja mi minden fog itt teremni?

— Teremni? Ebben a mocsárban? Hát mi teremne itten. Semmi!

Hogy nem-e? Jöjjön csak majd megnézni mire képes ez a föld.

A mocsarason át a dombok alá értek, ahol a szövetkezet már megművelt egypár holdat a mocsaras földből. Az agronómus elmondotta nekik, hogy tavaly káposztából 600 mázsa, karfiolból, paradicsomból meg paprikából 400 mázsa termett hektáronként. Búzából 30 mázsa, kukoricából meg annyi, hogy nem is bírták betakarítani.

— No látja Máté bácsi, ezen a vidéken véges végig vagonszámra teremne a zöldségféle és a gyümölcs. Valódi paradicsomkert lehetne itt a Dunamentén. És mondom magának, hogy ez nemsokára így lesz — De már mennem is kell — búcsúzkodott az öregtől. — Lám csak most jut az eszembe, hogy a maga fia is itt, ebben a táborban van. Jöjjön, megnézzük őket.

Az öreg kíváncsi volt mindenre, s ment a tanító mellett. Megálltak az egyik fa alatt, onnan nézték őket. A fiatalok talicskákkal hordták a földet, könnyedén mozgott kezükben a csákány és lapát. Máté bácsi meg

csak nézte őket, hogy ott van köztük az ő gyereke is. A tanító megtörte az öreg hallgatását. — Maga még mindig csak így egyedül Máté bácsi?... A szövetkezeten kívül?

— Igen, úgy — és újból magába merült. Valami belső gyötrelmet érzett. De nemcsak most, ez azóta van így, mióta ezek a fiatalok learatták a gabonáját. Most nem kell napokig görnyednie, mert azok félnap alatt végeztek. S itt ez a csatorna?! Ők évtizedeken át rettegtek az árvíztől, tehetetlenül nézték ezt a mocsaras vidéket. Ezek meg ni. Milyen munkát végeznek. Megváltoztatják a vidéket. Meg ezek! — mereszti szemét a brigádosok felé. Mire képes ez a közös munka? Meg az a szövetkezet?! — jutnak eszébe az imént látottak. Neki alig termett tíz mázsa egy hektáron,

ott meg hogy mennyi termett?! ő gürcöl látástól vakulásig, és semmi haszna belőle. Dehát miért? — torpant meg az öreg. S mi lenne ha belépne a szövetkezetbe? Ott könnyebb a munka is, meg több is terem. No meg a Sanyi is itthon lehetne, a többiek között. — Hogy a ménkű, a buta fejembe, — ütött homlokára az öreg, — nem, tovább, egy lépést sem megyek egyedül, - köpte ki magából.

— Mit mond Máté bácsi? — kérdi a tanító.

— Semmit, no csak azt, hogy izé ...

— No csak bátran, ki vele — biztatja a tanító.

— Csak azt akartam mondani, hogy a tanító úr is tudja meg — húzta ki magát büszkén az öreg — nem leszek egyedül, belépek a szövetkezetbe. Még a mai napon.

— János bácsi, ezt komolyan mondja? Nagyszerű! Gratulálok! — rázza meg az öreg kezét. — Most meg tudja mit? Épp ma lesz a búcsúestünk a brigádban, visszafelé nézzen be, meglátja, majd hogy vígadnak a fiatalok, aztán megünnepeljük azt is, hogy maga belépett a szövetkezetbe.

* * *

Elérkezett a búcsúest. Megrakták a tábortüzet, a brigádosok köréje gyűltek.

Az ünnepélyt Máté Sanyi harmónikaszólójának kellett bevezetni. Nagy meglepetésükre Sándor is, Maris&fa is eltűnt.

Egymás mellett lépegettek az erdőben.

— Miért hallgatsz, mintha szomorú lennél? - szólalt meg a lány, s tekintetéből a nyári est melegsége áradt a fiú felé.

— Csak úgy — felelte halkan a fiú, — magam sem tudom. Most úgy érzem, még egy éjszaka és vége mindennek ... semmivé válik minden amit itt átéltem, mert itt kell hagynom benneteket... és ... téged.

— Majd visszajössz... de jobb lenne, ha el se mennél.

— Nem maradok, apám nem lép be a szövetkezetbe, pedig ...

— Sanyi! Máté Sanyii!! — hangos kiáltások hatoltak be hozzájuk az erdőbe.

— Hallod? Keresnek. Menjünk! — s súgta ijedten a lány.

Mire odaértek, a fiatalok már mind a tábortűznél ültek. A brigádparancsnok éppen beszélni kezdett.

— Elvtársak, örömmel közlöm veletek, hogy kettős ünnepet ülünk. Jó munkánkat ünnepeljük, és — bizonyára örültök, mert ezt az örömet is részben ti szereztétek — Máté bácsi, a Sanyi édesapja ma belépett a szövetkezetbe. Itt, nekünk mondta el először, s közénk jött hogy — örüljünk neki!

Mosolyogva kezetrázott az öreggel, akit a fiatalok körülkaptak, s kiáltozva dobálták a levegőbe. Nem tudtak hová lenni a büszkeségtől, hogy az ő munkájuk győzte meg Sanyi apját. Boldog volt öreg Máté, boldogok voltak a fiatalok, de a legboldogabb mégis Sanyi és Mariska volt. Sándor örömében -kapta a harmonikáját, s olyan nótára zendített, hogy még az erdő is visszhangzott tőle. A fiatalok teli torokból, vidám szívvel énekeltek, még Máté bácsi is dudorászott. Az idő gyorsan repült, későre járt, a hold is feljött, a tábor nyugodni tért. Utoljára, a közös, nagy csata után...

A tábortűz már alig pislogott, csak egy-két szikrácska világított. Sanyi élesztgette csendes harmőnikaszóval. Mariska mellette ült. S szívből, melegen, szerelmesen áradt a dal, hogy a többiek, akik már a sátrakban hallgatták, megértőén, boldogan mosolyogtak össze.

Komáromi CSE^ADOK bemutató

Február 7-én mutatta be a komáromi CSEMADOK színjátszócsoportja Barta Lajos Szerelem című színművét. Amit nem mond el a darab, azt a kitűnő szereplők nagyszerű játékukkal, jó alakításukkal elbeszélik.

Czibulka Gabriella, Dobis Ilus, Túri Anna, Nagy Zsuzsa, Czibulka József, Kadlicsek István, Hollósi József, Lőwinger László, Tkácsik István mind tudásuk legjavát adták. Ennek köszönhető, hogy a járási csoportok versenyében első helyen végeztek.

Papp János, Komárom