Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1957-09-15 / 37. szám
7. szeptember 15. Jratŕad Földműves ľ vlASNAP a mesterséget tanuló fiaok nagy kétszárnyú internátusában ga Iván nevelőt ágyban találom, szaka érkezett meg Eperjesről, rétégé pongyolában: rajzol, népviselet tervez, az iskolai együttes röiesen az NDK-ba rándul. Egy német fjízetiségű nevelő — technikai tárák előadója — indulásig néhány ükséges szót meg is tanít a fiata<kal. Egyébként az együttes ezen a vi:ken folklorisztikus munkát végez: lovák és ukrán táncokat, énekeket üjt és mutat be. Bega nevelő kiugrik az ágyból, feltözködik és a folyosón már mutogatis a kitüntető, elismerő leveleket, nnyi van belőle, hogy betakarhatja :le a falat. A napirendre is vettet ;lem egy pillantást, amelyen: félhatэг ébresztő, majd tízperc testneves, aztán reggeli, tízórai, ebéd és álután iskolán kívüli munka: kosárbda, röplabda, könnyüatlétika és té•n síléc. Természetes, hogy a CSÍSZ iunkát is itt kell számbavenni. Tátadalmi és politikai nevelés folyik a tervezetben és még a gyengébb taulók segítése. Ilyen előzetes tájékoztatás után ekopogtatunk a tanuló- és lakószoákba. Parkettes, világos, mindenféle zempontból kényelmes helyiségekben árunk. Hatan-nyolcan férnek el egy ;elyen. Az összlétszám 470, ebből 90 krán a többi szlovák szülők gyerneke. EGY OLYAN szobába is benyitunk, ihol Tkáč Vincent, a minisztérium kiüntetettje, lakik. A fiú záróvizsgára ;észül. Innen repülősökhöz mggy szellőnek. Apja építkezésen sofőr. Fia szakmunkás lesz, jövőnk kemény lép - :sójén emelkednek a nemzedékek. Magas fekete gyerek Tkáč Vincent, /ilágos és kockás a kabátja, sötét a ladrágja. Az izgalom egy percre sem lágy ja el a? arcát. Nem csoda! A л .sga szorítja- a torkot kíméletlenül ás fojtogatón még az eminens tanulónál is. Tépi, marja, őröli csendesen az idegeket, fárasztja a szívet. — Milyen vizsgatárgyai lesznpk? — Számtan, fizika és polgári neveléstan. NEM MONDOM, borsosán kemény és magyarosan paprikás tantárgyak. De a jótanuló ne féljen a vizsgáktól. Hiszen az könyvmoly természet és sport örök ellensége. — Értelmes, okos szem mosolyogja meg gondolataimat és azt feleli, hogy ő szenvedélyes futballista. Legutóbb a Csehszlovák—Jugoszlávia találkozó előmérközésén Eperjes válogatottjában középcsatárt játszott. Vajon csak'számtant és futballt ért ez a kellemes fiatalember? — kérdem az irodalomból, pontos válaszokat ad, kérdem a nemzetközi helyzetről, szintén! Úgy látszik, hogy kotangens, szinusz, koszinuszokon túl tud ez a fiú egyebet is. — Kik a közelálló barátai? — Pečeňák Vladimír és Žák Pavel. Ezek nem találhatók meg a szálláson, Osztraván vannak gyakorlaton. — Akkor hogyan barátkozik velük? — Levéllel. A barátság háttere: ez a jóeszü, élesszemű Tkáč még az internátusokban kezességet vállalt a két ukránért, hogy segíti őket számtanban és a szlovák nyelv elsajátításában. Merje valaki megcáfolni, hogy nem ez a legtisztább szlovák-ukrán barátság, ami a bölcsőben születik és a népi rend nyújtotta lehetőségeken növi nagyra magát. A másik szárnyon zsivajos, hangos V. lányszobába fut az utunk. Előbb 22 lány csapott itt ricsajt, most mérhetetlen a csend. A jelenlevő szőke, barna lánykák zöme ukrán. A nevelő egyet megszólít: Kertész Annát. Neve szerint nem magyar ez a kislány? Igen, a neve szerint magyar, az apja magyar, de az anyja ukrán. FEKETEHAJÚ, barnaszemü lány lép ki a csoportból és annyira szégyenkezik, hogy ha ennek a kellemetlen tulajdonságnak testet bontó ereje lenne, hát ködös semmivé válna. Orra tövén behegedt sebhely látható. Kérdem, mitől? Ő ismét c?ak a tekintetét veti a parkettre, a nevelő felel helyette: nem vigyázott eléggé az esztergapadnál, a szilánk odavágott. Kínos társalogni a lánnyal. Magyarul nem beszél, szlovákul se jól, az ukránt tán a legjobban beszéli, ie azt sem helyesen. Nem ő tehet tóla. Mióta kenyeret eszik és levegőt fogyaszt, a sors csak keveri benne a nyelveket. Az élet parancsol! Apja Uličon katonáskodott, akkor még Magyarországhoz tartozott ez a község és megnősült. Az ukrán asszony Miskolc mellé csalta, mert onnan való. de ott se volt jó, mert vagyon semmi, ház se, kert se, csak a templom meg a kulcsa — templomszolga volt az ember. A háború vége megajándékozta egy gondolattal: negyvenöt után áttelepülni Csehszlovákiába és ott jobban élni! — ILYEN NAGY kerülő az ember élete, s az úton hét gyermekkel áldotta meg az asszony. Ez a szakmát tanuló lány a legidősebb gyerek, tizenhét éves. Hanem a lány az apjáról alig mond valamit. Bega Iván a kiegészítő, a felvilágosító segítség. Az apa reménytelen lelki betegségben szenved Pelsőcön. Nem engedik haza látogatóba se. — Miből él akkor az asszony a hét gyerekkel ? — Segélyből. Az állam 1200 koronát folyósít havonta. Nagy tragédia, nehéz élet. Ez a lány fel sem mérheti. Zuhanás, visszacsúszás lenne ez oda, ahol kezdték ? De hiszen a lány internátusbán van! Ilyen zátonyra futott élet sem teheti nálunk öngyilkos reménytelenséggé a jövőt? JÓL TANUL a lány és én mindent elkövetek, hogy a kérdések kereszttüzében valamit megmutassak benne. Bár nem könnyű arcképeket fabrikálni. Igazán élethü nem is lehet, mióta a filozófus Maeterlinck leírta, hogy csak a halottakról kellene arcképet csinálni, mert egyedül ők maguk és ők mutatják magukat egy pillanatra olyannak, mint amilyenek. Ez pedig megcáfolhatatlan gyöngyözés máig. Azért próbáljunk egy-két kérdést: — Mi szeretne még lenni, ha a mesterséget kitanulta? A lány csendbe öli a feleletét. Lesúnyja a fejét és biztatásra árulja el, hogy táncolni szeretne az eperjesi ukrán művészegyüttesben, vagy színésznőként fellépni az ukrán színházban. Ha tehetséget érez magában, ennek semmi akadálya! — Tudja, hogy mennyi élelmet fogyasztanak maguk egy nap? Nem tudja. (Nyolc vagon kenyér, három vagon hús.) — S azt. hogy egy tanuló évi költségvetése mennyi? Sejtelme sincs. (Négyezer korona.) Lám, a lány jó tanuló, ismeri a művészetet, s már érti is, mert csapongó képzelete oda ragadná el, de ami komolyan kifogásolható a lányban és a nevelésében, hogy a millió költségekről nincsen fogalma. Pedig a tanulmányi körökben erről éppen elégszer szó eshetne. Nőjenek úgy a fiatalok, hogy az állam nagy anyagi gondoskodását naponta érezzék! EGYET TUD a lány, ezt kifejezte és ez a javára írandó, hogy: ha nincs munkásosztály, párt, szocializmus ve.le, akkor szakmunkás olyan családi körülmények között soha nem lehetne! Távozom az internátusból, munkásparaszt gyerekek otthonából, de a lány sorsa, családi helyzete nem megy ki az eszemből. Hét gyerek kenyérkereső nélkül? Hogyan élhet ez a család ? Fogom magam, utazom Uličra és felkeresem az asszonyt. A ház jó állapotban, a konyhában nem tudok mozdulni a gyerekektől. A legkisebb sipít, köhög, a középső lány mellhártyagyulladásos, a Tátrába is felvitette ez a világ, a többi egészséges. Az asszony derék, erős, mikor ismertetem vele jövetelem célját, kiszakad a könnye és panasz, panasz, panasz. — A lányom? Minek van az Szninán? Minek tanul mesterséget? Rajtam segíthetne, meg ezeken a gyerekeken! Mert szétgurul itthon a pénzem. Élelemre, ruhára, cipőre mennyi kell! Négyen tanulnak! De tüzelő is kell. Oszt abból az ezerkétszáz koronából telik-e? Mire telik abból a segélyből ? Erősebb, feltartóztathatatlanabb a Niagara vízesésnél e szóáradat. Minden szóra könnycsepp perdül, mintha ez a szívmarkoló beszéd csapágyon forogna és a tüzesedéstől könnyekkei kellene óvni. Csönd van, s a csöndben megállt a kérdés: mire telik abból a segélyből? A helyzetet felmérve sajnálattal és kínnal csak kérdéssel tudok válaszolni. — És ha a gyerekekre egy fillért se kapna? Mert ez megtörtént valamikor! Vagy csak az összeg negyedét kapná, mint régen? A HALLGATÓ PERCEKET, mintha ez a bedobott válasz-kérdés igazgatná! Hiába mondom, ezután, hogy nézze, a lánya ingyen tanul, hófehér ágyban alszik, mester lesz és két év múltán pénzt keres, az asszony fi - gyelemre sem méltatja, kerekre tágult szemmel átalkodik. Az fogja, amit az előbb mondtam: mi lenne, ha a hét gyerekre egy fillért se kapna? Mert ez megtörtént valamikor! — Igaz, igaz — szakad fel elismerően a szó. S ha egyébért nem is, ezért a termékeny csöndért, amely váratlan úgy ránk szakadt, érdemes volt negyven kilométert elutazni! UTÓSZÓ FÉLE Két hétig barangoltam a szninai határban. Számos helyen megfordultam, emberekkel, serdülő fiatalokkal beszélgettem. Az a vidék, ahol jártam, a legszegényebb örökség az országban! Az összehasonlító adatokat hagytam az életet, az embereket igye. keztem írni, a közvetlen és egyszeri hatásokat. A következtetéseket szándékosan az olvasóra bízom. Mert ugye, az ukránok egyenjogú polgárai a köztársaságnak. Nos, ha ezt a riportban tények is kifejezik, akkor helyesen vezettem a sorokat. Akkor nem hazudtam az előszóban, akkor valóban a témának, a célnak éltem: ukránok az eperjesi kerületben! Ha megcsaltak a legszebb álmok Ha megcsaltak a legszebb álmok, kósza remények, ábrándok, az életet meg ne vesd! Ha megcsalt, kiben bízva bíztál, kinek szívet-lelket adtál, jótanácsomat kövesd: Ha már minden kötél szakad, még akkor se add meg magad, kergesd el a bánatot! Ne keress egy más világot, az igazi boldogságot itt is megtalálhatod. Tekints a múló időre, ne légy szamár, ne légy döre, vakon hinni nem szabad. Az ígéret — csak adósság, tettekben van csak a jóság, mi örökre megmarad. Okos légy és ne légy balga, az ábrándos szívnek hangja gyakran jóra nem vezet. Aki azt csak szóval vallja, de ha tettről van szó, gyáva, ne hidd annak, hogy szeret! Nézd: a fákon gyümölcs érik, virágok dús szirma nyílik, kelyhük édes mézet ád. Ha egy álmod semmivé lett, megvigasztal majd az élet, hadd vesszen a délibáb! MÉCS TIBOR HEÍTAI JENŐ 1871—1957 A magyar irodalmi és művészeti életet mélységes gyász érte az elmúlt héten, szeptember 3-án, hosszú betegség után, 86 éves korában meghalt Heltai Jenő, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetett Kossuth-díjas író. A magyar irodalomnak nesztorát ragadta el, de klasszikusát avatta szeptember 3-án a halál. E magyar irodalomban a múlt század kilencvenes éveinek elején tűnt fel Heltai Jenő. Először A Hét hasábjain szólalt meg, s ez a megszólalás a modern, nagyvárossá alakuló Budapest költészetét jelentette. A modern Budapest első költője megszólaltatásának érdemében — az öreg Arany János „kapcsos könyvének“ és egyéb kései remekeinek ragyogó pesti képei nyomán az ifjú Heltai még az ő élő mesterével, Kiss Józseffel osztozott. Csakhogy úttörő érdemét egy döntő vonása határozza meg. Míg ugyanis Arany és Kiss József a jövevény szemével nézte, s úgy ölelte magához Budapestet, a költő — az ifjú Heltaiban már a pesti fi szólalt meg: először nézett Budapestre a magyar költő édes szülőföldjeként, a szülőföld hangján először szólította meg. Eredeti volt, költészet volt, s merőben új, amit az ifjú Heltainak a magyar lírába hoznia sikerült. Bizonyításként elég talán A néma leventére, a Tündérlaki lányokra, az Álmok házára, Jaguárra, a Family Hotelre, vagy a 111-esre emlékeztetni. Művészetére el lehet_ mondani: ereje nem lankadt, pályája nem lejtett: emelkedett — a sírig. Ügy búcsúzunk tőle, mint azoktól szoktunk, kiknek neve s műve a magyar irodalomban nem múlik el. Élete, mely a kiegyezés másnapjától a szocialista berendezkedés második évtizedéig tartott és alkotott, nem szűnik: viszi magával jövendőjébe az ivadék. Költőé, magyar remekíróé volt az, kinek 1892 óta, első könyve óta minden lépte bátor hajósé volt: tudta, merre vannak a tájak, melyek felé elindult, hogy felfedezze s benépesítse ihlete.-nsz I ff § Ősz Megmozdult már a lomha ősz, § karikázik a falevél, aszú harasztot szétsodor Ű hegyekről tévedt furcsa szél. 5 Tajtékzó ködben fuldokol * s fáradtan csüng a nap, a nap. é Gyűlik az éj, eső szitál S sóhajtozó hegyek alatt. ¥ A hold, a hold is lebontja földet karcoló üstökét, fi s hideg pengfvel átdöfi 8 a lenge nyár szelíd szívét. т DÉNES GYÖRGY 8 SZERETET AZ ÚJ TRAKTOR fülkéjében fehér- A TRAKTOROSOK az utolsó kopejfejkendős, idős asszony ült a vezető mellett. A traktoros, tizenhétéves legényke, kiabálva beszélt az aszszonyhoz: — Nem fáradt, anyám? Micsoda hőség van! Nem, a mama nem volt fáradt: Örült, hogy a fia mellett ül a traktoron. Messze, Konsztantyinovkában hagyták házukat, kertecskéjüket. Itt meg sátorban laknak, összerakható ágyon alusznak. De mindez nem számít, mert itt van mellette Tolja, az ő büszkesége és reménysége. Fia barátai zavarban voltak, amikor először találkoztak Klávgyiva Nau-. movnával. Furcsának tűnt nekik: egy idős anya a szűzföldön! A fiúknak eszükbe jutott saját édesanyjuk, és úgy tűnt, hogy mindegyikhez hasonlít valami Tolja édesanyjában. Alig érkezett meg az akmolinszki sztyeppére a „Lelkes" nevű gabonaszovhozban, Kláva mamát megtiszteltetés érte: A szovhoz főmérnöke autóján kivitte a messzi brigádokhoz, megmutatta neki a styeppét, az építkezéseket. Másnap reggel Kláva mama munkára jelentkezett. — Mihez ért? — kérdezték az irodában. — Voltam én vakolómunkás is ... S még aznap egy négylakásos ház falait vakolta. Amikor végzett a vakolással, talált magának más munkát. Összeszedte a traktorpsok fehérneműjét, olajos munkaruháját és kimosta. Aki nem adta oda szennyesét, attól ő maga vette el. „Ha már mosás, legyen nagymosás!“ Másnap pedig foltozott, stoppolt, felvarrta a gombokat. — Édesanyánk van — mondták a fiúk és büszkén mutďgatták vasait gallérjukat, zsebkendőjüket. Nagy szó volt ez azokban a napokban, az istenhátamögötti pusztán! EGY NAPON Tolját több társával Karagandába küldték, a gépészeti iskolára. De nem maradt üresen az új ház, melynek falait Kláva mama vakolta. Fia barátjai költöztek be, a tizennyolcéves traktorosok, a második brigádból. S egyre többen: Kláva mamának a négyliteres fazekat előbb egy hat, majd egy nyolcliteresre kellett kicserélnie. Kláva mama ebédlőjében mindenki otthon érezte magát, igazi házikosztot kapott, káig odaadták a fizetésüket. Kláva mamának, ő tegye félre, ő gyűjtse össze. Vasárnap aztán bementek Atbaszárba, és megvették a trikókat, inganyagot, úszónadrágot, fehérneműt, nadrágot. Megrakodva értek haza — és Kláva mamát is meglepték: egy varrógéppel. Hogy miként neszelték meg titkos gondolatát, nem tudjuk, de Kláva mama könnyekig meghatódott az' ajándék láttán. Misa és Ványa egyidőben kapta ki a szabadságot. Kláva mama adta a tanácsot, milyen ajándékokat vigyenek haza Ukrajnába. Ütravalónak sültet, süteményt, lekvárt rakott a bőröndjükbe. Késő éjjel indult a vonat, Klava mama mégis kikísérte őket az állomásra. Lelkűkre kötötte, hogy vigyázzanak az úton, meg ne fázzanak, előbb a sültet fogyasszák el és csak azután a lekvárt, az almát. Aztán Pjotr utazott szabadságra, őt is kikísérte Kláva mama az állomásra. A ház azonban csak nem ürült ki, még mindig maradt hat legényember. A többi brigádból úgy járnak hozzá látogatóba, mintha klubba mennének. Egyik a harmőnikát nyekergeti, a többiek táncolnak, máskor regényeket olvasnak fel. Csak arra kell vigyázniuk, hogy véletlenül se üljenek az ágyak szélére, mert azt Kláva mama nem tűri. Ott a szék, arra tessék ülni. Egy napon Kláva mama megbetegedett. Ágynak dőlt és hirtelen nagyon egyedül érezte magát. De szerencsére betoppant Ványa. Haza ugrott egy percre, míg a brigádja a vetőmagot tisztítja. Orvost hivatott, teát főzött. Pjotr a műhely előtt hagyta a gépet és 6 is hazasietett. Este, amikor barátaik moziba hívták őket, csak ennyit mondtak: „Nem megyünk! Kláva mama beteg...“ Felváltva ápolták, amíg csak az orvos fel nem engedte kelni az ágyból. Klavgyiva Naumovna Kvarcjána minden hívás, minden hivatalos ceremónia nélkül jött a szűzföldre a messzi Kazahsztánba. Egyszerű szíve azt súgta neki, hogy édesanyja legyen a szovhoz fiatal traktorosainak, megteremtse körülöttük az otthon kényelmét, melegét: mindazt, ami nélkül nehéz az ember élete, különösen ha tizenhét-tizennyolcéves. (A Komszomolszkája Pravdából)
