Szabad Földműves, 1957. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-29 / 39. szám

6 Jzab-ad Földműves 1957. szeptember 2 KOVÄCS MIKLÓS: ARATÓMULATSÁG Csapajev, a legendás hírű hodvezé 3. molnár Józsefeknél halk sut­togással ketyegett az. öreg, kiszolgált vekker. Elszíntelenedett mutatói rég elhagyták már a római ötöst. A házat lázas készülődés töltötte be; hangos .idegeskedés foszlányai szálltak ki az ablakon. Készült az idős Sáha István, — kapkodtak a gyerekek, mintha égő házból mentenék a dolgokat. Kefél­ték, tisztogatták az elnyűtt, színeha­­gyott ünneplőruhákat, amelyet a fia­tal örökölt az idősebbtől. Kinőtte a bátyó — mialatt meglehetősen meg­­viselődött — és rámaradt az öcskös­­re. De azért jó volt — jónak kellett lenni, mert más nem volt. Csák oly­kor fájdult meg a szívük, amidőn új ruhában, új cipőben látták páváskod­­ni a gazdagok gyerekeit. Erzsa asszony az első szobában volt. Ö nem készült. Nem tudott ké­szülődni. Valami furcsa, ideges és megmagyarázhatatlan félelem költö­zött a szívébe. Barnabőrű karjaival az ablakpárkányra könyökölt és ön­feledten, bénító zsibbadással végig­bámult a poros utcán. Az izzó nap kerek korongja ott bukdácsolt a nyu­gati égen; a házak, kertek esti moz­dulatlansággal fürödtek a bíborvörös sugarakban ... — . . . HA OKOS LESZEL, még pénzt is kapsz — csengett fülében Teleki nagyságos űr hangja és hideg borzon­gás futott végig a hátán. — Milyen különös ajánlat. Olyan, mint vízbefu­­lónak egy szál száraz kóró.. .. Hm ... — tűnődött és képzeletében kirajzo­lódott egy soha nem látott, de már olyan sokszor megálmodott házikó képe. „EJénz . . . pénzt is adok" ... Már mióta dolgoznak, küzdenek, szinte inuk szakadtáig és méggincs. Most... most itt lenne ... meglenne, csak ... csak a kezét kellene kinyújtani érte. „Hm .... ha okos leszel...“ Őrültség — suttogta és megtörülte gyöngyöző homlokát. Egyszerű mivoltában, a szegénység szűkös keretei között is nagyon megalázónak találta. — Pi­masz, arcátlan utolsó — mormolta a keserű szavakat és vad viharok dúlá­­sát érezte a lelkében. Keserű könny­csepp gördült végig az arcán, s halk koppanással leesett az ablakpárkány­ra. Ott fénylett előtte; a szegénység és a nehéz élet sóhajai ülepedtek benne. Az ura, Jóska jelent meg a kapu­ban, nyaka között borsóval tömött panyóval. Lábával belökte a kiskaput, amely sikongva csapódott és a szer­­hacsorgásba dobta a terhet. Bejött a házba. — Aztán egy hétrevalót zabáljatok ám, rongyosok! Hadd emlegesse meg Teleki a szegények úristenét... Ha­ragos tekintetét szétteregette a sze­gényes konyhában, majd a felesége után pillantott, aki még mindig a szobában évödött. — Te min morfondírozol? Miért nem öltözködsz? — nyitott rá a férje. ERZSA IJEDTEN REBBENT FEL, mint a szunnyadozó, halni készülő madár és elfordult az ablaktól. — Te Jóska, én ... én nem megyek el... — .. . Nem jössz el ? ! Mi állt beléd ? Tán a nyomorúságod akarod őrizget­ni ? — Jóska, csillapodj! — szakította félbe Erzsa a magából kikelni készülő férjet. — Nem, nem akarom én a rosszat, de ... de hazajövet találkoz­tam Telekivel. Olyan különöseket mondott... Azt mondta: elmenjek a bálba, mert különben csendőrökkel vitet el. Még neked is bajod esnék miattam ... Én . . . nem akarom, Jós­ka, igazán nem 4 akarom. A becsület, a ... a becsületem... ő mindenre képes, értsd meg ... - panaszolta az asszony és az utolsó szavaknál a hangja görcsös zokogásba füllt. — Ne félj Erzsi, hiszen itt vagyok én. Megvédelek még a fél világtól is. Öltözködj és ne gondolj többet Tele­kivel. — Így vigasztalta Molnár Jó­zsef a feleségét, de szívében minden­re elszánt harag fészkelte be magát. ERZSA, MINTHA MEGBÉKÜLT vol­na. Bement a szobába készülődni. — Kész vagy, Erzsa? — szólt be az ura, s ő egyszerre felrezzent. Nem szólt, a kendőjét igazgatta, aztán a szoknyáját — ott a ringó dereka táján. Elindultak. Az estébe beszökött az alkony, s a csillagok is nyiladoztak, mint égő, villogó aranyvirágok. Egyébként csend és meleg volt. Si­mogató nyári szellő suhant át a ré­ten, mint halkszavú szerelmi vallo­más ... 4. A MANDULAVIRÄG-TANYA már népes volt. Hangos beszéd foszlányai röpködtek a levegőben, mint döngi­­csélő darazsak ... Embergyűrűk áll­(Folytatás az előző számból) dogáltak, s a karajos csődületből gondtalan nevetések pattogtak. A zenekar rögtönzött dobogón szé­kelt, az udvar közepén, a százeszten­dős körtefa terpeszkedett, alatta hosszú asztalok nyújtózkodtak. Teleki nagyságos úr még nem volt látható. Fehérkötényes szolgálók sü­­rögtek a mellékhelyiségekből átalakí­tott konyhákban. Jóillatú étel szaga terjengett, s amint beleszippantott az ember, úgy érezte, mintha hóna­pok, évek óta keresné ezt az illatot. Az éhes, szegény, lebbencslevest lá­tott gyomrok csillapíthatatlan köve­telőzéssel korogni kezdtek. MOLNÁR JÓZSEF ÉS FELESÉGE egy rebbenésnyi ideig nézték a váró, álldogáló embereket, mintha azon töprengenének, hogy közéjük menje­­nek-e ? — Gyere! - mondta Jóska. — Jé!... Hát ti is eljöttetek? Már azt hittük, hogy régen alusztok — mondta Kiss Jánosné és Erzsáért nyúlt, odavezette a kört álló többi asszonyhoz. Jóska az emberek cso­portjához ment. Ott éppen az aratási részről folyt a szó, és azt vitatták, hogy a tizenharmadik, az kevés. Any­­nyit azonban mindannyian tudtak, hogy Teleki nem bőkezűsködik. ÉS AHOGY MEGHÄNYTÄK-VETET­­TÉK a szegény ember dolgát, a fehér­köpenyes szakácsnék hordani kezd­ték a párolgó ételt. Valami gulyásféle volt. Az emberek letelepedtek, neki­hasaltak a színültig szedett tányé­roknak és faltak, faltak éhesen, nagy­­nagy étvággyal. ízlett a zsíros étel, a ropogós kenyér, amelyből most annyi volt, mint a mesében. Mindenki csücs­­kösre tömte volna a gyomrát, de egy tál ételből nem tudtak többet enni. A zsíros lé hamar megülte a gyomro­kat. Molnár József leerőszakolt még egy darab birkahúst, közben a felesége felé pislogott. Az asszonyok a körtefa má­sik oldalán álló asztal körül ültek. Látszólag mindenkit a jóllakás gon­dolata foglalkoztatott. Ügy ettek — szabályos ütemben -, mint a gép. Nem beszéltek, csak ettek R.. A szakácsnők most sört hoztak; formátlan konyhai edényekben rak­ták az asztalokra. Mindenki kapott egy poharat. A sört is úgy mérték, merőkanállal. Teleki külön ült egy asztalnál. Ha* tan könyököltek körben: a két csend­őr, az intéző és a gazda fiastól. Néz­ték a csendes embereket, s az idei gabonaárakról beszélgettek. Teleki nagyságos úr fölemelte sör­rel telt poharát és beszélni kezdett. Valami üdvözlőfélét mondott; s végül jó szórakozást, jó mulatást kívánt. A ZENEKAR TUSST HÚZOTT. Né­hány érdes tenyér egymásba verő­dött, csak úgy: tessék-lássékból. Majd megkezdődött a tánc. A hevesebb vé­­rűek, a fiatalabbak mindjárt össze­kapaszkodtak. Megtelt az udvar tán­­colókkal; felszabadult kacajok reb­bentek szét a fejek felett. Sáha István odaült a veje mellé, megtömte hatalmas cseréppipáját, aztán a táncolok felé bökött: —. Te nem mégy?... — I— Nem!.— válaszolta Jóska és szokása szerint hegyesen kiköpött a földre. Ekkor vette észre, hogy Tele­ki nagyságos úr a felesége előtt áll és táncba kéri. Erzsa először az urá­ra pillantott, — bíborvörös lett az arca, a tekintete ijedten rebbent... Jóska elfordult, nem nézett vissza. Úgyis tudta, hogy veszekedés, vereke­dés lenne a vége, ha megtiltaná. Csak akkor vetette fel a pillantását, ami­kor amazok már táncoltak. Nem hal­lott semmit, csak Teleki mosolya és szájmozgása után sejtett valamit... — Már azt hittem, hogy el sem jössz — mondta az asszonynak és szorosan magához ölelte. Az asszony mellei keményen a kebléhez simul­tak, amitől olyan melege lett, hogy attól félt, még megfullad. — Gyere el hozzám szobalánynak, Erzsi! Szobalánynak...? í- Igen. — Osztán, mér? Hát, hogy mindig melletted le­hessek. — Ugyan, ' nagyságos úr, nekem uram van — mondta Erzsa és Jóska felé pillantott. Ismét felvillant benne a fehérfalú ház és a pénz is, amit Teleki ígért, — de ettől neki is na­gyon melege lett. TELEKI ERZSÁVAL az udvar széle felé táncolt, a sötét, árnyékos csen­dességbe, s beszívta, nagyokat szip­pantva belélegezte az asszony különös illatát. Vágyakozóan fölé hajolt és megcsókolta a nyakát. Erzsa kétség­­beesetten tiltakozott, de érezte, hogy nem bírja soká. Teleki karjai szoro­san fonódtak a testén; a férfi csókjai valósággal záporoztak rá ... Egy nyi­tott ajtó állt előttük. A szoba sötétje, mint a pokol, meredt: feketén és fe­nyegetően. . . Teleki vonszolta őt, vitte követelőén. Már nem tudott vé­dekezni. Karjai elernyedtek, s valami nagy-nagy, parázsló, égető forróságot érzett... — A keserves hétszentségit! — szisszent fel Molnár Jóska, és úgy felugrott, mintha tűvel szúrták volna meg. Az apósa is felállt; látták, fi­gyelték a történteket... Idegesen tolakodtak át a táncolókon és futva igyekeztek a sarkig tárt kamara felé. Józsi kezében kés villant, amely ed­dig a csizmaszárba lapult, és beron­tott a sötétbe ... Ebben a pillanatban ott termett a két csendőr is. Az egyik durván ellökte az ajtóban álló Sáha Istvánt. Valami halálfélelemszerű or­dítás hallatszott ki a sötétből. Nem lehetett tisztán kivenni, hogy férfi vagy női hang volt-e, csak szörnyű és borzalmas volt. Megremegett a sö­­sétség is, s az egyik csendőr nagy puffanással elterült a földön. A MÁSIK CSENDŐR FEGYVERÉBŐL lövés dörrent és a menekülő szegény­ség még látta, hogy Molnár Jóska a vállához kap, aztán néhány lépés után előrebukott... Fenn, a szürkéskék égen ijedten hunyorogtak össze a csillagok; a sze­gény emberek remegve szaladtak szét az éjszakába. Valahol egy párját vesztett madár sírt, jajgatott, — kétségbeesett hang­ja'betöltötte a végtelen üres puszta­ságot. ★ ★ ★ KOSSÜTH LAJOS (1802-1894) NÉPÜNK TÖRTÉNETÉNEK kiemel­kedő nagy alakja Kossuth Lajos. Poli­tikai működése a magyar történelem nagy korszakával, a reformkorral és a szabadságharccal forrott össze, s rend­kívüli hatással volt irodalmunkra is. Haladó szellemű íróinkat, akiket az 1830-as években Széchenyi lelkesített a nemzet ügyének szolgálatára, a 40-es években ö vezette a forradalmi gondo­lat útjára. Kossuth neve azóta is jel­képe a nemzeti függetlenségi törekvé­seknek. A magyar nép valamennyi sza­badság mozgalma egy évszázad óta az ó nevét írta zászlajára, de nagy egyé­nisége csak ma áll előttünk igazi fé­nyében. Szeptember 19-én volt 155. éves születési évfordulója, s ebből az alka­lomból igaz megbecsüléssel gondolunk népünknek erre a nagy fiára, akinek sorsa szorosan egybefonódott a sza­badságharccal. ★ ★ ★ JAROSLAV SEIFERT: ŐSZ Avart kerget a zord szél ostora, a meleg elszállt, tovatűnt. Kicsiny fecske mondjad csak, hova készülődsz ismét tőlünk? A tar rét felett papírsárkány száll táncolva, ringva egyre feljebb. Elmúlt a nyár. Holló károgja: kár. Kár — a varjak ráfelelnek. Gyerekek ülnek körül tüzeket. Krumplit sütnek a forró hamuban. Maró füst terjeng a fejük felett és ökörnyál suhan. Ne félj semmit. Lesz ez a rét még zöld, viruló tavasszal, jövőre. Ködbe burkolózik most a vén föld és elszunnayd egy rövid időre. Fordította: Fügedi Elek A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA Forradalom dicső harcai legendás hí­rű hősének neve ma már eszmény­képe nemcsak a szovjet ifjúságnak, hanem más haladó nép fiainak is. Rövid életéből csak két évig állt a forradalmi eszmék és harcok szolgá­latában, mert a könyörtelen halál korán elragadta. De ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy nevét aranybe­tűkkel írja be a győzedelmes forrada­lom hősei közé. A hivatalos feljegyzések szerint szegény parasztcsaládból származott. A saját szavai szerint anyja a kazah­sztáni kormányzó lánya volt, aki sza­relmének gyümölcse miatt kénytelen volt a szülői házat elhagyni. Anyja az ő születésekor meghalt. Nagyanyja egy falusi szegény parasztnak adta. Kilencéves koráig itt nevelkedett, majd disznópásztor lett. Néhány évi pásztorkodás után egy ácsműhelyben találjuk, de ehhez sem érzett kedvet és nemsokára egy kereskedőhöz sze­gődik. Amikor azonban látta, hogy a „szakmabeliek" milyen becstelen mó­don, csalással keresik vagyonukat, ezt a szakmát is otthagyta. A gyakori változtatáshoz nyugtalan természete is segítette. Vett egy cin­tányért és útnak indult a Volga vidé­kén. Hogy útja ne legyen unalmas, csatlakozott hozzá egy fiatal lány, aki a „verkli" hangjaira táncolt. Az együttlét nem tartott soká, mert a társnő nemsokára tüdöbajban meg­halt. Ő volt az első és felejthetetlen szerelme. A vándorlást egyedül foly­tatta, míg tényleges katonai szolgá­latra be nem hívták. Rövidesen ki­ütött az első világháború. Kiváló ka­tona volt, megszerezte az összes le­génységi kitüntetést, altisztté léptet­ték elő. A HARCTÉREN A LÉGVAKMERŐBB hadicsínyekben vett részt. Többször megsebesült. Amikor katonatársai írástudatlanságáért gúnyolták, meg­tanult olvasni. Falta a könyveket, fő­leg a nagy hadvezérek élete és a csaták leírása érdekelték. Majd jött a forradalom. A háború véget ért, de a harc, a tulajdonkép­peni harc csak most kezdődött. Elein­te, politikai tájékozatlansága miatt más pártok is meg akarták nyerni, de ö a bolsevikiek táborába állt. Min­den lehetőséget megragadott, hogy művelhesse magát. Azonban a legfon­tosabb ebben az időben a harc volt. Kiváló katonai erényei miatt a ma­gasabb hadvezetőség tiszti akadé­miára küldte. Itt sem volt sokáig. Eleinte csak egy kis csoport parancs­noka volt, de később adottságai és hősiessége egy dandár, majd egy had­osztály élére állították. Szűkebb kő rénak emberei, akik paraszt- é munkásifjakból álltak és akik bé legjobb barátjuknak tekintették, mir vezetőjüket igen tisztelték. A harco közben — a fáradságos napok után - néha megpihentek, ilyenkor a feszte lenség, sőt a zabolátlanság hatalma sodott el rajtuk, de csak addig, ami; ő a szobába be nem lépett. Katonái partizánjai rajongtak érte. Parancsa azonnal és a legnagyobb pontosság gal keresztülvitték. Tudták róla, hog; a parancsait előzőleg alaposan meg fontolja. Ha feljebbvalói harci fel adattal bízták meg, ezt minden rész­letében alaposan felülvizsgálta. KIVÁLÓ SZERVEZŐ IS VOLT. Min­denre volt gondja. Nagy katonai te­hetség volt. A harcban nyugodt, vál lalkozó természetű, de mindig parar^ csolni tudó. Kedves volt és mindig ai események középpontjába került. Ve­zette, irányította a harcokat, katonáit ha kellett, lelkesíteni tudta. Az egyéb­ként igénytelen kinézésű s közepes magasságú Csapajev különös varázs­­zsal hatott a tömegekre. Kiváló lovas volt, aki valóban oda­ragadt a lóhoz. Az olyan ellenféllel szemben, mely valami kínzásokat, embertelenséget követett el s be­mocskolta a katonához méltó nevet, könyörtelen, irgalmatlan volt. " Ellen­felei rettegtek tőle és partizánjaitól. Ha körülfogták, mindig áttörte a gyűrűt. Nevét legendák vették körűi. A nép körében olyan híre volt, hogy őt a golyó nem fogja. Ha megjelent valahol, különös tisztelettel fogadták. Amikor 1919. szeptember 4-én, 36 éves korában Lbiscsenkonál a nagy kozák túlerővel folytatott harcban sebesülten az Ural folyóba fulladt, a nép évekig nem hitte el ezt a szo­morú hírt. Csapajev magában egyesítette a dolgozó orosz ember tulajdonságait: tehetséget, bátorságot, őszinteséget és a nagyvonalúságot. Tehetségét *és erényeit a forradalom idején és an­nak harcaiban tudta leginkább meg­mutatni. A forradalomban nevelődött, akkor kerekedett felül benne a szo­cialista gondolkodás és az ember iránti szeretet. Tántoríthatatlanul hitt a forradalom végső győzelmében és becsületességét, határozottságát valamint nagy katonai képességét en­nek szolgálatába állította. EZ VOLT CSAPAJEV, az egykor szegény parasztfiúból lett híres par­tizánvezér. Ma a szovjet nép halha­tatlan hőse, akit harci dalok, legen­dák, mesék, regények is halhatatlan­ná tettek.-va TOMPA MIIIÄLY: Fent és alant") Ne légy irigy, kicsi kunyhó, Ama büszke palotára! Ama büszke palotának Nagy a fénye, nagy az árnya. Te pihensz az éjszakában; Ott világos minden ablak, Beteg ember, vagy halott van A háznál, hol így virrasztanak! Ne légy irigy, kicsi kunyhó: Azoknak, kik ott születtek: Ki tudja, hol lesz haláluk; Odafent-e, vagy te benned? Ne bánd, hogy szűk, alacsony vagy, S ott nagy termek, boltos ívek; Közel vannak itt egymáshoz, Távol vannak ott a szívek! S hogy a súlyos munka népe Szűkén bánik a kenyérrel: Fenn párolg sok drága étek ... S egy ízes falat se kél el! És ha a vész összedönti A kunyhót a palotával, Gyenge bokrot, büszke tölgyet, Haragjában porba ágyai: Szűk örökje akinek szent, Felkél a kunyhó lakója, Más falat rak a romokból, Szarufáját összerója; Oltogat, nyes, — fája, földje Újra sarjad, újra zöldül, Gyógyul a ház, gyógyul a szív Lassan lassan mély sebébül. Visszatér az elveszett múlt, Visszatér a régi fecske; Ügy illik a boldog kunyhó Kéményébe, nagy fecsegve. De romja a palotának Feketülve ott hever még; Önmagára szomorító. Volt urára vádló emlék. Ott veszett az ősi címer, Az elődök képe, kardja; Nem akad, ki az ereklyét A rom közül kikaparja. Még a föld is összerendült Hogy a kastély egybeomlott, S most növeszt rá szánalomból Sűrű burjánt, kúszó loncot. Ne légy irigy, kicsi kunyhó, Ama büszke palotára! Benne fénynek, hatalomnak. Nagy az ára, nagy az árnya! *) Költő, kinek a bölcsőjét ínség ringatta, s a múzsa nem fordult felé derült, mosolygó arccal - 140 évvel ezelőtt, 1817. szeptember 28-án született. Tompa Mihály életének csendes folyama nem vetett zaklató nagy hullámokat, s ez a magánéletében szerencsétlen ember az önkény­­uralom nehéz éveiben betöltötte a nemzeti költő hivatását: meg­értette, hogy a szabadságharc hagyományainak ébrentartása, s az ellenállás, az elnyomók iránti gyűlölet és a nemzeti önbírálat adhatja a válságos napok aggódó - bizakodó hangulatát. ^CPЖSOi<ЖläOí<úáOäOi<Жl!íOíC>*QšOŕQ8Q&Oí^ЖläOeSWЖ>&^^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom