Szabad Földműves, 1957. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1957-03-24 / 12. szám
2 SZAKMELLÉKLET 1957. március 24. VADÁSZATI SZEME A SZLOVÁKIÁI VADÁSZVÉDEGYESULETEK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS MELLÉKLETE JURÁN VIDOR: Jlüfy^akadás и. vagy csak fiatal kakasok tanyáznak, amelyek jó távcsövei a vékony csőrről, a gyönge ívelésű lantról és a barna testtoliakról könnyen felismerhetők, akkor ebben az évben mondjunk le a lövésről. A múltban sohasem bántam meg ezt az önfegyelmezést. Szem fölött két tüzvörös rózsa, nyakán és mellén acélkék zománc, testén az ünnepi fekete gúnya és két surlóalakú legyező; ez a tavaszi hajnalok hangversenyének énekese: a nyírfajd, vagy a kiskakas. Emlékekben gazdag múltam legszebb vadászálma elevenedik meg előttem minden rügyfakadáskor: egy alig 200 méter átmérőjű erdei réten 15—20 kakas izzó zenéje zengett a Magas - Tátra lábánál. Akkor ta tavaszi hajnalok , lenyűgöző varázsereje megragadott és minden éjszakán a vadászterületre csábított, ahol az első fényfakadástól a nap előbukkanásának pillanatáig a színek és részegítő hangulatok ezer árnyalatát szívtam magamba, amelyeket csak a tavaszi hajnalok lehelnek ki magukból. Ott ültem a fenyőerdőben, mellettem és körülöttem a szerelem mámorító zenéje szólt, és én csak néztem, figyeltem és tanulmányoztam. Bizony érdemes volt hetek éjjeli nyugalmát feláldozni. Jól ismerem az ezer szemű kiskakas éleiét, amelyet változatos küzdelmek tarkítanak. Az erdei gyümölccsel teletűzdelt áttekinthető lápos vidék, vagy a törpefenyós rétekkel tarkított havasok a kedvenc területei. Sokszor azonban váratlanul felkerekedik benne az örökölt csavargási ösztön és minden indok nélkül eltűnik megszokott otthonából, hogy más vidéken, ahol talán friss erdöírtás kedvesebb otthonnal és jobb megélhetéssel kecsegtet, tömegesen. felbukkanjon. így volt ez egykor nálunk is. Az e'sö v'lágégés előtt harminc kakas is díirgött a területen, háború után mór csak három, és a második háború' rengés már egyet sem talált. Az évek folyamán a nyírfajd vadászatának három módját gyakoroltam: érv,Tőből a lest, a hívást és a cserkészetet. legkényelmesebb a várakozás a fenyögallyakból készült ernyőben, ami némi. szerencsével és nagy adag birkatürelemmel szinte biztos sikerre vezet az előzőleg kihallgatott kakassal szemben. mivel az. ernyő vagy a kényelmesebb leskunyhó a kiszemelt kakas díirgöhelyén áll. 1 eanehezebb a cserkészet, lévén a kiskakasnak minden tollán egy-egy éber szem. De legművészibb a hívás, mivel mind a kakas, mind a jérce hangjának hű utánzásához hallás és tehetség kell. A terület szabja meg a vadászati módokat. A törpefenyös-havasokon, áttekinthető tarvágásokban és fedezetet nem nyújtó síkokon az ernyő eredménnyel kecsegtet. Fedezetnyúitó fákkal bokrokkal tarkított területen, továbbá erdővel szegélyezett réteken a cserkészet nehéz feladat elé állítja a vadászt. S mindkét vadászati mód esetén, ha már semmi furjanggal nem tudunk a vén kakas közelébe férkőzni, a csalogató hívás alkalmazható. Ebbe azonban az fogjon, aki jól érti a dolgát, mert a hamis hang hallatára a kakas nyomban Ha a területen csak egy kakas van, A kiskakas szívós legény, gyengébb lövésre messzire elszáll, a vadász számára örökké elvész és a róka vagy nyesi, zsákmánya lesz. Negyven lépésen túl csak golyót illeti meg a szó. A pontosan lövő kiskaliberek csodákat művelnek, alig hallható dörejük pedig nem zavarja a vadat. Miként a nagyvad tükrébe nem illik lőni, úgy a kiskakas lantjába sem, miл hosszú nyakat feszít és a környékről olyan gyorsan elnyargal, hogy a golyó sem éri utói. A dürgés dallamának finom, szinte ér szrevehet étien árnyalatai vannak. Más a féltékenység, más a kihívás, és más a szerelmi ömlengés dala. Ráértem nótázásaikat tanulmányozni, mert évente nemcsak egy kakast, hanem еду-két kiválasztott kakast is akartam lőni. Ez volt a tavaszi hajnalok legizgalmasabb pillanata. Megértem,. mert magam is éltéltem, ha a vadászfáz a szívet torkig emeli és a puska a vadász kezében Őrült táncot lejt. Megértettem azt az öreg vadásztársamat is, akit egy tavaszi dürgésen nyolc kakasra vezettem *és ő egyet sem hozott haza, pedig a szarvast vagy a rohanó vaddisznót ritkán hibázta. Legszebb és legöregebb kakasaimat cserkészve, olykor hívással kapcsolatban lőttem. Az évek folyamán szerzett tapasztalataimból a következőket ajánlom megszívlelésre: Kíméljük a fiatal legényeket. Ezeké az erő és a jövő. Cserkészeteink a kivert öreg kakasoknak szóljanak, de az öregeket se lójjUk ki mind, mert a területen mindig kell еду-két tapasztalt vezér, aki télen a csapatba verődött családokat vezesse. A dürgés időszaka elején kakast lőni szégyen! Előbb történjék meg a tojók megtermékenyítése, aztán szólhat a puska. Középhegyekben ez az időpont április 21, havasokon csak május 1. után legyen. Addig érje be a vadász megfigyeléssel és tanulmányozással; ennél szebb, érdekesebb és tanulságosabb iskolát úgysem látogathat soha. vei a hátulról jövő serétcsóva az igazi trófeát: a legyezőt szétzúzza. A kiskakas nem vasszobor, hanem élő lény, az is fordul, különösen ha táncos kedvében van, tehát nyugalom és kitartás lövés előtt. Fönn a havasokon, csodás tavaszi hajnalokon, ezeket ne feledd el, vadászcimborám! * A véderdő szívében, ahol az öreg fenyőket ellepi a szakállas zuzmó, ahol állandóan félhomály dereng és a tél még májusban is keményre markolja a rögöt, éjjelenként ott tanyázik a magány és a havasi nagy csönd remetéje: a siketfajd, a nagykakas. Amíg kisebb rokona a nagy áttekintésii síkokat kedveli, ö a zárt havasi erdők lakója. A véderők irtásával a nagykakasok száma évről évre fogy. Ahol azelőtt nyolc-tíz nagykakas kelepelve köszöntötte a virradatot, ott ma már egy sincs. Legföljebb írmagjuk maradt itt-ott belőlük. Boldog és irigylésre méltó az a zöldkabátos, aki ott állhat a viharverte fenyő közelében és hallhatja a régmúltból ittmaradt remete önfeledt, forró vallomásait, amelyekkel a tavaszi hajnalt és annak első sugarait köszönti! Boldog az a vadász, aki májusi hajnalon ott állhat a havasi erdő mélyén és hallgathatja a tavaszi zsolozsma halk hangjait! Boldog az a szerencsés, akinek vadászterületén még szól a nagykakas! Hiszen sokan vagyunk, tömérdek sokan, akik rügyfakadáskor, amikor az öreg erdóór véleménye szerint „bolhásodik a hó“, már csak a múlt beszédes emlékéből éldegélünk. Vadgazdálkodásunk jelentősége Az utóbbi időben rendkívül megszaporodott azoknak a száma, akiket a vadásztársaságok a tagdíj nemfizetése miatt, vaav azért zártak ki tagjaik sorából, mert a fegyelmezetlen tagok a hasznos vadat tilalmi időben lőtték. Ezekből az esetekből arra kell következtetnünk, hogy vadásztársaink egy része, ha csak elenyésző része is, sajnos nem érzi át vagy nem akarja átérezni kötelességeit. Ezek a vadászok elfelejtik, hogy a hasznos vad a nép vagyona, amelynek megóvása, minősége és az állománya fölötti őrködés éppen úgy, mint a munka, becsület és dicsőség kérdése minden szocializmust építő országban. Vadgazdálkodásunk mind gazdasági, mind politikai szempontból igen nagy jelentőségű. Pártunk és kormányunk mindig szem előtt tartja a természetvédelmi munka színvonalának fontosságát is. S így helyes ez, hiszen a vadászathoz a fontos természetvédelmi érdekek mellett nagy horderejű népgazdasági érdekek is fűződnek. Vadállományunk a természeti kincsek közé tartozik. Köztársaságunk vadállománya világhírű. Ha azonban fölülbíráljuk a legutóbbi esztendőkben végzett munkánkat, meg kell állapítanunk, hogy ez a felbecsülhetetlen érték, minőségileg és mennyiségileg egyaránt esztendőről esztendőre hanyatlást mutat. Emiatt vált szükségessé, hogy a nyúl, valamint a fácán és fogoly lelövési tilalmát több já-Vizsgáljuk fölül minden vadászrásra kiterjesszék. Sok vadásztársaság ugyanis nem tesz eleget hivatásszerű kötelességének, s tagjai nem a hasznos vad gondozását, hanem a hússzerzést tartják legfőbb céljuknak, ami — bátran merjük állítani — nagyon sok kelet-szlovákiai járásban előfordult. Vadásztársaink közül sokan azt hiszik, hogy reájuk nem kötelező a vadászattal összefüggő törvények és rendeletek betartása. Azokra a vadászokra gondolunk, akik a tilalmi időben szerzett nyúlpecsenyét falatozták, vagy talán fácánlevest kanalaztak, de azokra is gondolunk, akik hurkok lerakásával igyekszenek vagy igyekeztek a téli hónapokban vadhúshoz jutni. Föltétlenül fontos tehát, hogy a szocialista törvényesség ezen a vonalon is érvényesüljön, s azok, akik alá akarják ásni vadgazdálkodásunk jelentőségét, egyszer s mindenkorra vegyék tudomásul: a szocialista törvények rendelkezései alól ők sem mentesülnek, s felelniük kell tetteikért, amelyekkel vadállományunkat megkárosítják. $ Minden vadász vegye tudomásul, akinek pártunk és kormányunk lőfegyvert adott a kezébe, hogy nem szabad '"rdemtelennek lennie a bizalomra, tehát tartsa kötelességének a hasznos vad gondozását, állományának növelését és a dúvadak irtását. Ezért üdvözöljük az egész vadásztársadalom nevében azt a versenymozgalmat, amely 1957. július 31-ig tart, s célja: a dúvadak irtása. egyesületi tag működését; értékeljük ki, vajon méltó-e a bizalomra. Vessünk véget annak a káros gyakorlatnak, hogy fegyvertartási engedéllyel rendelkező vadászaink a vadvédelmi időszakban vagy elteszik fegyverüket és tétlenkednek, vagy pedig sorozatosan kihágásokat követnek el és ezzel kizárják magukat a vadásztársadalomból. Elvárjuk, hogy vadásztársaink beálljanak azoknak a táborába, akik élelemmel telt hátizsákkal megindulnak, ne mtörődnek az idő viszontagságaival, hanem felkeresik a reájuk bízott etetőket és lerakják az életmentő eleséget. A gondos vadász sohasem feledkezik meg arról, hogy a dúvad irtását nemcsak a fegyverkezelés fejlesztésére találták ki, hanem ez a téli hónapok alatt a legyengült vadállomány védelmét is szolgálja. Hiba, éspedig nagy hiba, hogy a vadász-védőegyesületek légmentesen elzárják magukat az állami természetvédeli. i területektől és ellenséges szemmel nézik ezeket a rezervátumokat. Pedig ha gondosan tanulmányoznák az ott végzett szakavatott munkát és ebből tanulni igyekeznének, nem fordulna elő. hogy az onnan kikerülő minőségi egyedeket mindenáron le akarják pufogtatni, ami nem egyszer megtörtént. Azt javasoljuk, hogy induljon tapasztalatcsere-mozgalom a rezervátumok és a védőegyesületek között, mert ezen az úton remélhető a szakmai tudásban mutatkozó fogyatékosságok kiküszöbölése. Tehát előre a feladatok megoldására! Balogh Kálmán, Királyhelmec A gyümölcsfa hosszú életének titka Minden vidéken találunk néhány öreg, terebélyes gyümölcsfát, amelyekről sokat beszélnek a gyümölcstermelők A diófa hosszú élete szinte közmondásos. Rendszerint nem az élvezi a diófa hasznát, aki ültette, hanem a fia vagy unokája. A cseresznyefa is sokáig él, de találunk egészséges öreg almafát, körtefát, sőt kajszifát is. Az utóbbi kényes természete miatt még a szakembereket is csodálkozásba ejti és üyenkor különböző véleményeket hallunk: — Valamikor jobb idők jártak. Nem uralkodott annyi betegség mint manapság. A talajban több volt a táperö. Akkor másfajta alanyokra oltottak. A különlegesnek vélt fajtákról nagyon sok fát beoltanak. Rendszerint ez az eredmény: bő a termés, de a hosszú élet elmarad. Keresik újból az okot, de legtöbbször az alanynál nem bírnak tovább jutni. Ott reked meg minden kísérlet. Hogyan ismerhetjük meg az öreg fa alanyát? Falunkban Smajda Jani bácsinak a háza előtt, közvetlen a csörgedező patak partján, élt egy magas törzsű ('1—5 méter), szép koronájú almafa. Minden második évben termett; egyszer édeset, jóizüt, máskor meg kesernyései. Sokan azt állították, hogy azért él soká és kesernyés a gyümölcse, mert fűzfába oltották. Nagyapám is sokat beszélt erről a különös fáról és, mint egyermek szentül hittem a mesében. Tavaszkor, ha szép fűzfavesszői találtam, hozzákezdtem a munkához. Beoltottam almával. Egy-kettő meg is fogant, de később valamennyi elszáradt. Egynek sem ízlelhettem meg a gyümölcsét. Hasonló hírek terjedtek el az akácfáról. Azt állították, hogy igen jó ala-nya a cseresznyének, a bakonya és barkóca a kajszit nevelj buján, az eperfa pedig a szőlőt, a cserfába oltott bordószínü rózsa feketére változik. Az eperfába lyukat fúrtak és abba húzták a szőlővenyigét. Azt mondták, hogy a fa akkor válik a szőlő tőkéjévé, amikor a seb beforr. Ha táplálja a venyigét, a koronát el kell távolítani. De az utóbbira, a korona eltávolítására nem került sor, mert a behegedt seb a venyigét úgy összeszorította, hogy teljesen megszüntette a kapcsolatot a szőlőtökével. Megszakadt a nedvkeringés. Az eperfa nedve nem egyezik a szőlőjével és ezért táplálni sem tudja. A két nem közötti rokonságot a szőlő és az eperfa magvának hasonlóságából következtették. Nem jártam még olyan vidéken, ahol ne beszélnének a kertészét ilyen bűvös módszereiről. Az almában a körte vagy körtében az alma megfog amzik, de egy sem él soká és nem hoz bő termést. Ez a két faj közeli rokon, de életfeltételei mégis sokban különböznek egymástól. Sok kísérlet után rájöttem, hogy a gyümölcsészet legtöbb csodája csak ámítás. Miután előttem világossá vált a dolog, azon töprengtem, hogyan kellene mindezt másokkal is megértetni. Az egyik nyáron Smajdáék zsákolónak hívtak a cséplőgéphez. Janival, a Smajda-család középső fiával akkor kezdtünk legénysorba cseperedni. Az ő keble is virtustól duzzadt, az enyém is. Ö is kedvelte a gyümölcsfát, én is. Tehát egy húron pendültünk. Ügy ment a munka, mint a karikacsapás. Siettünk a zsákolással, hogy azután minél többet pihenhessünk és pihenés, közben minél többet beszélgethessünk a gyümölcsfákról. Amikor elérkezett az ebéd ideje, a kertészkedés láza átragadt minden dolgozóra. Az egyik idősebb bácsi, akj már megsokallta a „meddő” beszédet, odavetette: — Már annyi fát elültettetek és beoltottatok, de fűzfába oltott almával egyitök sem dicsekedhet, pedig itt van a példa egy kőhajításnyira. — Nem fűzfa annak az alanya, hanem vadalmafa — védekeztem a derült ebédelő emberek előtt. — Elhisszük neked, hogy úgy van, ha bebizonyítod, de másképp nem — mondták többen is, hogy pontot tegyenek a vita végére. A vacsorához már szótlanul ültünk le, de a jó leves megmelegítette az éhes gyormot és ettől gondolataink felvillanyozódtak. Kimentem az udvarra. A favágatótokétól elvettem a fejszét, és irány: a kiskert. Az almafa kérgét közvetlen a gyökér felett több helyen bevagdalfam, de nem lékeltem meg. A többit a sorsra bíztam. Rá egy évre újból csépeltek Smajdáéknál és megint zsákoló lettem. Ebédkor ott kötöttünk ki, ahol előző évben elhagytuk. Keresztapám kezdte a tereferét. — Nos, fiam, kitaláltad-e már, mibe oltották a „párizs-édes” almát? — Menjünk a kertbe, a fa majd megmutatja — indítványoztam. A megsebzett fából csürtösen kihajtott a sok vessző és a vadalma széles levelei bebizonyították, hogy nem fűzfa táplálja a nagy fát. Azután érdeklődtek csak igazán az öreg fa iránt: —Miért terem minden második évben és miért hoz egyszer édes, máskor keserű gyümölcsöt? Amíg a patak forrását nem irányították a vízvezetékbe, s amíg a Kőrakás-dűlők vadvize belefolyt még, a Kosodom-kút és a szádelőí Nagykőt táplálta a patakot, bő vize volt. Néha meg is áradt és iszapot hordott a fa tövébe. Máskor viszont csak csörgedezett és nyáron teljesen kiszáradt. (A patak egyrészét emiatt „Száraz-pataknak” nevezi a nép.) A változó életmód okozta a fa szertelen termését. Szakaszosan termővé, — vagyis, hogy minden évben teremjen — rendszeres trágyázással, öntözéssel lehetett volna megváltoztatni. De nemcsak az avatatlan emberek előtt rejlenek titkok, hanem a szakemberek is kutatják a csodáknak vélt egyszerű jelenségeket. Három évvel ezelőtt Wilusz bácsi a Szalóci Állami Gazdaság főkertésze mesélte, hogy milyen különös kajszifákat talált. — Gömörben legalább 100 bőtermő hosszúéletű terebélyes barackfát ismerek. Ezekből éppen olyan fajtákat nevelek, mint amilyenek ők maguk. — De hogyan? — Egyszerű a dolog és mégis nagy-1 szerű — mosolygott a híres szakember, miközben meggémberedett hibás kezét az egészségessel dörzsölte. — Magának elárulom a titkot, és ha Udvapnokon is sikerül ilyen fajtákat Nevelnie, megírhatja az újságba. Akkor nagyon érdekesnek tűnt az új módszer, de ma már csak jó ötletet látok benne és nem tulajdonítok az egésznek nagyobb jelentőséget. A híres kertész kiásott az öreg fák gyökereiből, majd 25—30 cm hosszúságú darabkákat vágott le belőlük, amelyeken bőven volt hajszálgyökér. Ezeket a gyökereket a fa koronájából szedett oltógallyal beoltotta (ékoltással, nyereglapozással, javított hasítással) és melegágyak televényes talajában nevelte egy ideig, hogy minél több foganjon meg. Azután kiültette. Ha valamikor kiváló vadócok léteztek. nem kell aggódni, hogy azok elpusztultak. Tudjuk, hogy a gyenge hamarabb elvész, és ha már egyszer elveszett valamelyik vadóc, ne sajnáljuk, mert rossz volt. A kivétel a szabályt igazolja. A hazai erős vadócban él soká a gyümölcsfa. De eddig valamiről megfeledkeztünk, mégpedig a legfontosabbról: az emberről. Régen is ismerték az emberek a természetet és tudták, hogy milyen fát milyen talajba ültessenek és mivel oltsák be. Fiatal korban bizonyára a gömöri kajszifákat is rendszeresen metszették és a gyümölcsritkítást sem mulasztották el. A fák ezért nem kaptak hőgutát és egyéb betegséget. A rendszeres gondozás által szakaszosán termőkké váltak és ez a hosszú élet legfontosabb tényezője. Jómagam a kajszi alanyául a legigénytelenebb szilvafajtákat haszná-lom fel. Nálunk a falu példánykertjét olyan élősövény veszi körül szilvafábői, amelyet sohasem gondoznak és mégsem árt neki sem fagy, sem hőség. Ezekben szépen díszük a kajszi, s a legtöbb szilva-fajta. Természetes, hogy a talajt is jól megválasztom és minden fát az igényeinek megfelelően gondozunk. A gyümölcsfa hosszú életének titka tehát elsősorban a gondozásban keresendő. A kertész ügyességén múlik a faj, vadóc és a talaj megválasztása is, Csurilla József с»ак$к»акЩ£ск»о&а ceosa ©scsa-c# A nyitrai kerületi útgondnokság a Szene —Szeredi útszakaszon eltávolítja a torlaszokat, melyeket még a hófúvások előtt állítottak oda, hogv az utat a befúvások ellen védje és a fargalmat ezáltal biztosítsák. A torlaszokra már nincs szükség, ami annak a bizonyítéka, hogy mégis jön a tavasz (Foto: Svrček)
