Szabad Földműves, 1956. július-december (7. évfolyam, 26-52. szám)

1956-07-22 / 29. szám

1956. július 22. Földműves 9 HARLOW VARV >ш Az elmúlt hét csütörtökén Karlove Varyban a zászlóerdöbe öltözött fesz­tiválpalotában — pontosan fél három­kor felharsant az ünnepi kürtszó, ki­­gyúltak a reflektorok, működni kezd­tek a filmfelvevögépek, — megkez­dődött a kilencedik Karlovy Vary-i filmfesztivál. Az üdvözlőbeszédek elhangzása után sor került a fesztivál első filmje, a Rumjancev-ügy című szovjet filmal­kotás bemutatására. A bemutató után szűnni nem akaró tapsvihar köszön­tötte a film jelenlevő rendezőjét és a szovjet filmművészet képviselőit. Az idei fesztivál — melynek jelsza­va: „A nemes közeledésért az embe­rek között és a tartós barátságért a népek között” — nemcsak méreteiben nagyobb az eddigieknél, hanem nem­zetközi jelentőségében is számottevő. A fesztiválon bemutatásra kerülő filmek közt ott találjuk a közelmúlt legkiválóbb filmalkotásait. A fesztivá­lon az amerikaiak versenyen kívül bemutatják a „Marty” című filmet. Nagy érdeklődésre tart számot Chris­tian Jacques filmje: „Ha mindenki ilyen volna", a jugoszláv Potrago filmje, az indiai Dev-das, a cseh Vla­dimir Olner Kühne, a görög Véres karácsony, az olasz Rakanti Romani, valamint a magyar Szakadék. A rövid filmek közül nagy sikert aratott a nyugat-német „11 órakor városunkban”, amely München min­dennapi életének tíz percéről ad ra­gyogó tempójú képet. Igen szép volt „A szabadságért ontott vér” című ju­goszláv dokumentumfilm. Férfias lírá­ja, igaz és mély embersége, képeinek szépsége és kifejező eszközeinek kí­sérletező újszerűsége egyaránt mély nyomot hagy maga után. Hazánkban egyébként а IX. Nem­zetközi Filmfesztivállal párhuzamosan július 22-én indul a dolgozók film­­fesztiválja, amikoris országszerte film­­bemutatókat tartanak egyrészt az újonnan bemutatott filmekből, más­részt a Karlovy Varyban sikert ara­tott produkciókból. * ★ ★ Egy aratási kultúrbrigád sikeres munkájáról Ezekben a forró nyári napokban nemcsak földműveseinknek, de az or­szág minden dolgozójának figyelme az év legfontosabb gazdasági eseménye, az aratás felé fordul. Közös cél hevíti hazánk minden polgárát, hogy az ara­tás minél eredményesebb legyen, hogy az ország jóléte tovább fokozódjék. Az aratás sikeréhez minden dolgozó örömmel járul hozzá, mert tudják, hogy nemcsak a saját, hanem az or­szág kenyeréről is szó van. Ez a célkitűzés vezette a komáromi CSEMADOK munkáját is, amikor ara­tási kultúrbrigádot szervezett, hogy műsorával a napbarnította földműve­seket munkahelyükön üdítse fel. Július közepén Nagykeszi és Ara­nyos dolgozóit keresték fel, ahol a szövetkezeti tagok és magángazdák egyaránt szívélyesen fogadták. A kul­túrbrigád értékes műsort állított ösz­­sze, melyek közül ki kell emelni az ének- és zenekar munkáját Schmidt Viktor vezetésével, továbbá Magyarics Magda énekszámait, Topos Pál és Cseri Zoltánné magyar dalait, Hollósi József víg monológját, valamint Laka­tos Antal hegedűszólóját. A műsort Palotai Károly állította össze. Az említett két falu dolgozói a ki­váló műsort valóban megérdemelték, hiszen már mindkét helyen őszi árpa után elvégezték a tarlóhántást, s ja­vában folyik az aratás. — Byi — Mezei bokréta Irta: CSONTOS VILMOS (Szavalókórus gyermekek részére az aratási ünnepélyre.) ARATÓ (kaszával az élre áll): Vége van az aratásnak. Tegyük félre a kaszát. Nyissuk ki az öröm előtt Szívünk, lelkünk ajtaját. Szemünk fénye simogassa A drága kenyér-magot. Amely ád a dolgozóknak Gondnélküli holnapot. MAROKSZEDŐ (a sarlóval előrelép): A suhanó kasza nyomán Olyan markot szedtem. Amelybe a kalász mellé Virágot is tettem. Búzavirág, piros pipacs, Szarkaláb, vadrepce. Szép mezei bokrétának Van itt összeszedve. Mert a mező sok színével Olyan, mint az élet, Ize is van, színe is van: így jelent értéket! ARATÓ: Lépjetek hát elő sorban Kalászok, virágok! Mondjátok el magatokról: Mi szükség van rátok!'? BÚZAKALÁSZ: Apró, piros magból keltem. Aranysárga kalász lettem. Sorsom, hogy learassanak, S az emberek jóllakjanak. ROZSKALÁSZ: Valamikor, nem is régen. Sok szegényember kezében. Bizony én is erőt hoztam. Ha még oly barna is voltam. ÁRPAKALÁSZ: Nemcsak kenyér, a hús is ió. Liba, kacsa, tyúk és disznó. Nagyon szeretik az árpát. Kivált, hogyha meqdarálják! ZABKALÁSZ: Én is eldicsekszem vele: Legkedvesebb eledele Én vagyok ám a lovaknak! Én, a zab, a drága abrak. BÚZAVIRÁG: Csak kimondom, csak azért is: Hasznos mellé kell a szép is! A mező, de gyászos volna. Ha sohasem virágozna! PIPACS: Tűzpiros az öltözetem. A legszebb színt én viselem A föld vére bennem sajog; A szabadság színe vagyok! SZARKALÁB: Hogy a mező még szebb legyen. Szarkaláb is azért terem. Ügy nézzetek e virágra: Beillik a bokrétába! VADREPCE: Tudom, kevesen szeretnek. Még csak csokorba se szednek. Jó csak a méheknek vagyok. Mert zamatos mézet adok. KASZÁS: Amikor a rendet vágtam, Ennyi sok szépre találtam. Míg bokrétába kötöttem. Pacsirta dalolt fölöttem. MIND: A pacsirta azt dalolta: Jobb már a dolgozók sorsa, Mint régen volt, mert a gépek. Megadják a segítséget Előadás alkalmával ajánlatos a jelképes öltözet, de legalábbis olyan párta vagy fejdísz, amely a nevét viselő kalászt, vagy virágot díszítésül hasz­nálja. (A szerző). Bohumil ftiha úttörő a cseh regényirodalomban. A Két tavasz című regénye meghökkentő élmény az olvasó számára, melyben a nagytehetségű író beváltja az írásai alapján hozzáfűzött reményeket. Ebben a könyvében Riha híven, lenyűgöző erővel és káprázatos színpompával írta meg, hogyan lesz a nagybirtok — és nagybirtokos — bilincsbeszorító lidércnyomása, valamint a saját elő­ítéletei és sok évszázados nyomorító rabszolgahagyomá­nyai terhétől lassan-lassan megszabaduló béres faluból szocialista falu. A regény színhelye egy Elba-menti falu, Koleszov. fejlődésének — mint valamennyi cseh falu fejlődésének — két történelmi fordulópontján mutatja be az író Koleszovot. A regény pompás nyelve, népi zamata ugyan­csak lenyűgözi az olvasót. Vahtang Ananyan: Gyermekévek A három részre szakított örménynép tragédiája so­kak előtt ismeretes, azonban ezenkívül keveset tudunk erről a népről, a Kaukázus égbenvuló ormai közti hegyi­­falvakban. a havasi tanyákon élő pásztorokról, nehéz, küzdelmes, de nem minden szépség és öröm nélküli, egyszerű, természetes életéről. Ebbe a környezetbe vezeti el az olvasót Vahtang Ananyan szovjetörmény író, a nép fia. aki saját küz­delmes gyermekkora élményein keresztül filmszerűen élénk, színes képekben vetíti elénk az egyszerű havasi pásztorok, vadászok életét, harcát a természettel, vad­állatokkal s a nép egyéb ellenségeivel: a kulákokkal, a cári kiszolgálóival, a hivatalokkal stb. E könyvet ifjúságunk s mindazok, akik szívükben fiatalok maradtak, egyforma örömmel és lelkesedéssel olvassák. Jan Drda: Vörös Tortiza a hegyekben VÁM T А ЬАЪ У A тпШъ «ил KÉT TAVASZ Ján Drda elbeszéléseinek kötete — melyet ‘1953-ban csehszlovák állami díjjal jutalmaztak — a cseh dolgozó nép életének különböző szakaszaiból meríti témáit. A náci megszállás gyászos évei, a dolgozók küzdelme, a munkásosztályt győzelmét megelőző években, a felsza­badulásért vívott áldozatos harc, a hazáját építő dolgozó ember nemes és büszke arca — mindezt megtaláljuk Drda elbeszéléseiben. Drda hősei közülünk való, élő emberek, akik derűsen tekintenek az előttük álló boldog, biztos jövőbe és akik­nek mindennapi munkáját, hőstetteit az életbe vetett megingathatatlan hit határozza meg. A könyv minden oldala magánviseli az igaz emberség pecsétjét. Azét az emberségét, amely az űj, jobb világ záloga. Martin Kukučín: Falusi regény Kukučín a szlovák realista széppróza legnagyobb kép­viselője, és tegyük mindjárt hozzá: csak nemzetének mostoha sorsa okozta, hogy ez a kiváló író a maga ko­rában nem kapott méltó helyet Közép-Európa nagy rea­listái között. Ennek a kötetnek négy elbeszélése Kukučín legjelleg­zetesebben szlovák művei közé tartozik. Kukučín a pár­beszédek mestere. írásainak, költői szépségük mellett, fontos tulajdonságuk a nevelő célzat. „A cifra üszö”-ben például nevelőszándékát az író nyíltan ki is mondja. Ügy fejeződik be ez az elbeszélés, mint valami tanító­mese. Nyelvének szemléletessége, üdesége és zamatja шш шли) Martin Kukučín írásait élvezetes olvasmánnyá teszik. tó­­jtfíečŕJ&Hs KftmSZEMBEREK Az osztrogozsszkí „sztálingrádi csata“ Aliszk állomásról induló helyi vonat szédítően magas hídon kel át a csendes Donon. Ezt a hidat ugyanúgy, mint a háború színterén valamennyi vasúti hidat, 1942-ben felrobbantották a német fasiszták. De ismét áll. A jobbparton a vasút­vonal észak felé fordul, és alacsony krétahegyek lábánál robognak a vas­­*úti kocsik. Balról a hegyek kopár te­tejéről, mintha fantasztikus szobrok bámulnának az utasra. Évezredek fo­lyamán az eső lemosta a termőtalajt a hegyről, de ott maradtak az em­berek és állatok figuráira emlékezte­tő méteres, oszlopszerű kőzetnyúlvá­nyok. Ezek látszanak a vonatból szobroknak. Itt a Don-parti mészkőhegyekben foglaltak állást 1942 őszén a Hitler zsoldjában szolgáló magyar seregek. Itt építették ki a „bevehetetlennek" nevezett betonállásokat, lövészárkokat és géppuskafészkeket, amelyekből az akaratuk ellenére idehurcolt magyar katonák néztek farkasszemet a Don balpartján álló, s hazája földjét hő­siesen és szilárdan védelmező Vörös Hadsereg csapataival. A „bevehetetlen" erődöket a szov­jet katonák 1943 januárjában beke­rítették ... S most, 12 esztendő el­múltával, ismét békésen legelnek a hegyoldalon a birkanyájak. A vasút­vonal másik oldalán, a mélyen fekvő árterület konyhakertjeiben sötéten zöldéi az oroszok kedvelt uborkája és a paradicsom, s emeli magasra ,e­­veleit a kukorica. A Don pedig, mint­ha meg akarná személyesíteni a ter­mészet közönyét az emberek százez­reinek ama -tragédiája iránt — ame­lyet a „doni katasztrófának" nevez­tek egykoron — éppen olyan lassan, méltóságteljesen görgeti hullámait az Azovi-tenger felé, ahogy évezredek óta megszokta. A kopaniscsei krétagyárnál a va­sútvonal nyugatnak fordul, s az öt vagonból álló munkásvonat mozdonya gyorsvonat sebességével röpíti előre a szerelvényt. Mintegy húsz perc múlva a Tyihaja Szoszna folyócska magas jobbpartján lakóházak, nagy épületek és templomok körvonalai tűnnek fel — Osztrogozsszk. A vasútvonaltól, három kilométer­nyi távolságból nagyvárosnak látszik, pedig valójában kisváros, a vele egy­beolvadt három faluval együtt lehet vagy 30 000 lakosa. Járási központ, amilyen ebben a végtelen országban ezernyi is 'kád. A magyarok 1942 előtt természetesen nem is tudták, hogy egy ilyen furcsa nevű város lé­tezik a földön. De a végzet, vagy he­lyesebbe mondva a német imperia­listák hitlerista világhódító tervei úgy írták elő, hogy a magyarok ezt az ősi orosz-kozák várost megismer­jék, „meghódítsák". Aztán tízezrével pusztultak el e város környékén. Nekünk, magyaroknak erről hí­res Osztrogozsszk. A sors úgy hozta magával, hogy még a háború előtt, 1940—1941-ben két esztendőt és később a város fel­szabadítása után, 1944—1946-ban is­mét két évet éljek Osztrogozsszkban. Jártam itt 1952-ben is, s így jól megfigyelhettem, hogyan alakult, fej­lődött a város és a járás ezekben az években. A Vörös Hadsereg 1942 július 5-én visszavonult az Osztrogozsszktól mint­egy 15 kilométerrel keletre fekvő Don-vonalra, s itt megvetette a lá­bát. A bevonuló németeket rövidesen magyar csapatok váltották fel. A front osztrogozsszkí szakasza a vo­ronyezsi frontnak egy részét alkot­ta. A hitlerista hadvezetőség e front­szakasz védelmét magyar zsoldosaira bízta. A megszállók dicsősége rövid éle­tű volt. 1943 januárjában, amikor a Vörös Hadsereg darabokra szaggatta a Sztálingrádnál bekerített fasiszta német hadsereget, támadásba lendült a voronyezsi fronton is. A szovjet csapatok 1943. január 20-án felsza­badították Osztrogozsszkot. Régi ismerősöm, Nyikolaj Bikov, a' helyi mezőgazdasági gépgyár szer­számlakatosa, akit nagyothallása miatt nem vettek be a Vörös Hadseregbe, beszélte el nekem a város felszaba­dításának egyik epizódját. T) ikov, Peszki községben, Osztro­­-D gozsszk nyugati külvárosában lakik. Az Osztrogozsszkban körülzárt magyar seregek természetesen nyu­gat felé, Peszki községen át mene­kültek. Az a hír járta, hogy Peszkin keresztül ki lehet szabadulni a qyű­­rűből. — Január 20-án, kora hajnalban, még soha nem hallott erős ágyúzásra és bombázásra ébredtünk — meséli Bikov, — Nálunk a krumpliverem az udvarban van. Bombázás és ágyúzás idején a család ebben húzódott meg, ez volt az óvóhely. Míg sötét volt, amikor a verembe menekültünk. Szür­kületkor kissé felemeltem a csapóaj­­tőt, hogy lássam, mi történik körü­löttünk. Házunk előtt az úton egy­más-hegyén hátán menekültek a gép­kocsik, lovasszánok, páncélosjármü­vek és gyalogosok. Egyszer csak meg­torpant az egész menekülő menet. Nagy zaj támadt, én kibújtam a ve­remből. A város felől, keletről, az eget vörösre festve sivítottak a Ka­­tyusák (Sztálin-orgonák). A szemben levő oldalról, nyugatról, amerre a menekülők tartottak, géppuska-ropo­gás hallatszott. A kétségbeesett ma­gyar katonák a géppuska-tűz irányá­ba mutogatva kiáltoztak: „Német! Német 1“ ... ... Az előző nap a német tábori csendőrség kizavart bennünket, helyi lakosokat a városból, és az ország­úton keresztben meg az út mentén lövészárkokat ásatott velünk. Azt gondoltuk, hogy a németek itt akar­nak majd védekezni a mi csapataink ellen. Tévedtünk. Ezekből az állások­ból nem a szovjet csapatokra tüzel­tek a németek gépfegyverrel, hanem a visszavonuló magyarokra. Nem tu­dom, mit akartak: feltartóztatni a menekülőket, vagy lemészárolni a ma­gyarokat ? ... Egyszer csak látom, hogy egy magyar tiszt rajvonalba fejleszti fel csapatát: a menekülők szabaddá tet­ték az országutat néhány magyar páncélos gépkocsi számára. A magya­roknak nem volt ágyújuk. így indul­tak ro! amra a német tábori csendő­rök lövészárkai és gépfegyverei el­len ... ... A mieink lövedékei egyre köze­lebb csapódtak le, s én visszabújtam a verembe. Nem tudom, hogyan vég­ződött ez a csata a magyarok és a németek között. ... Estére teljesen elcsendesedett a harc. Másnap korán reggel szovjet katonák keltettek fel bennünket. Fel­szabadultunk. Kérték, hogy segítsük betemetni az úton ásott árkokat. A lövészárok tömve volt a németek holttesteivel... De köröskörül az út mentén a németeknél sokszorta több magyar katona feküdt mozdulatlanul, csonttá fagyva ... ■C1 ddig szól Bikov szemtanú el-‘-*-1 beszélése. A doni magyar hadsereg pusztulá­sának ez a kis részlete is fényt vet az odahurcolt magyar katonák tragi­kus sorsára. Aki megmenekült a Vö­rös Hadsereg megsemmisítő tüzétől. az menekülés közben a német tábori csendőrség gépfegyvertüzébe került. Mások, ha el is kerülte őket a táma­dás szakasza, mégis elpusztultak. Csendben meghúzódva állásaikban, a mezőn, a lövészárkaikban fagytak meg, merültek örök álomba. Tavasz­­szal, amikor elolvadt a hó, az egyik ilyen félreeső lövészárokban 200 ma­gyar katona holttestét találták meg. Miért kellett nekik, magyar család-' apáknak és fiúknak itt az osztroí gozsszki szántóföldön megfagyniok ? (•Folytatása következik) *) Lapunk ezt követő számaiban folytatásokban közöljük Lovas Márton Kolhozemberek című útirajzát. A könyv mind formai, mind tartalmi szem­pontból nagy érdeklődésre tarthat számot, sok hasznosítható tapasztalatra hívja fel mindannyiunk figyelmét, — bemutatva a szovjetek orszáqa népé­nek életét. (Szerk.) p

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom