Szabad Földműves, 1956. július-december (7. évfolyam, 26-52. szám)
1956-12-16 / 50. szám
$ Jr a írod Földműves 1956. c j' ber 16. Tovább a megkezdett úton A CSEMADOK népművészeti bemutatója Léván Hosszú és fáradságos munka eredményét és’ gyümölcsét élvezhettük Léván a nyitrai kerületi népművészeti bemutatón. A kerület kultúr-bizottsága a járási bemutatók legszebb számaiból állította össze azt a színes csokrot, ami frissen és üdén szórakoztatta a közönséget a délutáni és az esti bemutató keretében. A lévai városi szálló helyiségei szűknek bizonyultak a 400 szereplő számára, de a körültekintő és alapos tervezés mégis folyamatossá tette az előadást. A bemutatót Kanyar István, a CSEMADOK kerületi elnöke nyitotta meg. Rövid beszédében rámutatott a népművészeti mozgalom fontosságára és céljára. Ezután megkezdődöt a műsor. Á műsort az egerszegi munkásdalárda nyitotta meg, amely a két előadáson háromízben szerepelt. Már jeligéjük eléneklésére is felfigyelt a közönség: „Csak az a nép szabad, melynek munkájából dal fakad”. Tiszta intonálás, pontos kidolgozás és dinamika jellemzi éneküket. A siker Balkó Istvánt, az énekkar vezetőjét is dicséri. A másik énekkar a baracskai, sem minőségileg, sem létszámban nem veheti fel a versenyt az egerszegiekkel, de jókedvű éneklésük és iparkodásuk mégis dícséretreméltó. Reméljük, legközelebb már több szólamú énekkel is fel fognak lépni. Üdvözlő énekük különösen szocialista tartalmával hatott. Az énekkart Círia Sándor vezette. A két előadás keretében öt szavaló, két énekkar, tizennégy szólóénekes, három népi együttes, tizenkét tánccsoport, négy szólóhangszer és négy zenekar lépett fel. Egyik legfőbb érdeme a bemutatónak, hogy az eddig elhanyagolt népballadákat is műsorra tűzte és ezzel megismertette közönségünkkel a néphagyományainknak ezt azt értékes formáját. A gýmesi helyi csoport két helyi eredetű népballadát adott elő. A balladák mélyértelmű, szép szövegét jól festette alá a pentatón hangnemek sajátosan mélabús dallama. A szöveg stílusa és a dallam többszáz éves múltra enged következtetni. Elismerés illeti a vezetőket Denczy Bélát és Hortkó Máriát, hogy ezeket a népballadákat felkutatták, feldolgozták és ezzel közkinccsé tették. A kis Kopasz Csilla Tardoskeddről erdélyi népballadát adott elő, korát meghazudtoló művészettel és átérzéssel. Cibulka Gabriellát már jól ismerjük, nemcsak mint szavalót, de mint kiváló műkedvelő színésznőt is. Szépen szavalta Iszakovszkij „Ének a békéről” című versét. Sípos Rózsa Petőfi „Tizenkilencedik század költőihez” című versét szavalta a tőle megszokott művészettel. Szabó Sándor, a muzslai helyi csoport tagja, Lelkes Mária Hiénák című versét mondta el hatásosan. Batyalik László saját költeményét szavalta. A műsoron szereplő szóló-énekesek szép régi és újabb keletű népdalokat szólaltattak meg. Műsoruk még értékesebb lett volna, ha saját falujuk vagy környékük népdalkincséből merítették volna, mint a hetvenkét éves Gubó Mari néni és Roztocsil Antalné. Jó úton haladnak a komáromi énekesek, különösen Cibulka József és Szűcs Sándor, akik nagy sikert arattak dalaikkal. A műsor énekes részét jól kiegészítették Gaborek Zsuzsa, Topos Pál, Csányi Kató (Tardoskedd), Árendás Béla (Kürt) és Csapek Marika csúzi énekesnő. Mindnyájuknak sikerük volt. A tánccsoportok nagyon sokat fejlődtek a tavalyi bemutató óta mind előadás, technika szempontjából. Az egyedüli hiba, amibe a legtöbb csoport beleesik a tánclépések egyhangúsága. Táncukban nincsen meg a táj jellege. Pedig egyik vidéken rezgősen táncolnak a másikon egész talpon, rúgozva, stb. Kevés kivétellel ez a jelleg hiányzott a bemutatott táncoknál. A térformák és a tánclépések változatosak voltak, de a táncolási mód egyforma volt. Ezenkívül nagyon hiányoztak a legényes, vérpezsdítő férfitáncok. A gútai lányok üveges tánca, a búcsiak Kassa-vidéki párnástánca, a Lévaiak „Magyar kopogós”-sa, (kár volt a tánc stílusának egységét megtörni a két kis szólista beiktatásával), a nagykériek változatos térformákban bővelkedő tánca, a deáki-i brigádtánc és a nagysallói csoport „Siógárdi” tánca volt a legjobban felépítve. Tetszett a közönségnek a két kis lévai balett-táncos Mészáros E. és Gerőffi I. szlovák népitánca is. A szóló hangszerek közül a bemutató stílusának legjobban megfelelt a tárogató és a citera. Vida Károly, tardoskeddi citerás előnyére szolgál az is, hogy falujának dalaiból adott elő komoly technikai készséggel. A három zenekar közül a legismertebb a kürti, Pepes vezetésével. Stílusosan összeállított műsor, tiszta intonálás, jó összjáték jellemzi előadásukat. Szép sikere volt az ógyallai Szolcsányi zenekarnak is magyar és szlovák népdalok előadásával. A párkányi zenekar Csajkovszkij I. J. Fedora nyitányát játszotta. A három népi együttes közül a tardoskeddiek „Fonó”-ja közelítette meg legjobban a kívánalmakat. Felkutatták a falu régi dalait, táncait és fonóbeli szokásait. Kedves, tájszólásos beszédük is stílusosan alkalmazkodott játékukhoz. Hangulatos és igen kedves volt a sžentgyôrgyiek „Kukoricafosztás” című játéka is, de ebbe már idegen elemek is keveredtek. A dunamocsi népi együttes „Szüret” című játékának legfőbb hiányossága, hogy nem volt benne hagyományos jelleg. Pedig Dunamocsnak is vannak szüreti szokásai. Szép volt a színpadi beállítás, de ha a szólórészt megrövidítenék, jobb lenne a játék fölépítése. Stílusosan és szép kiejtéssel konferáltak: Sípos Rózsa és Grébner Gyula. Egy év fáradságos munkájának eredményét láttuk és élveztük Léván. Az eredményt még szebbé teszi az, hogy a legnagyobb dologidőben, az aratási és cséplési munkák idején, sokszor munkától fáradtan jöttek össze népművészeink és gyakran az éjszakába nyúltak a próbák.- Gondolatban kezet szorítunk minden szereplővel és kérjük őket, haladjanak tovább ezen az úton, mely népművészetünk fölvirágzása felé vezet. Hemerka Olga — Nyitra. Be kell bizonyítania... Jancsi már több éve nem látta legkedvesebb barátját. Amikor egy este összetalálkoztak az utcán, örömében jelkiáltott: — Szervusz, Viliként' Ezer éve nem láttalak. Hát, hogy élsz, megnősültél már? — Még nem... És te? — Én már igen. — Akkor beszélj, hogy és miként éltek? — Boldogan öregem! Nagyon szeret a feleségem,... igaz, én is őt. Tudod, amikor egybekeltünk, már a következő napon reggel hat órakor jelkeltem. Begyújtottam, vizet készítettem a kannába, kisöpörtem és teát is főztem. _ 9 9 9 — Teát... úgy, ahogy mondom. Ne csodálkozz! Rendesen kiszolgáltam: oda vittem az ágyához, aztán mondtam neki: — Nézd Szivikém, ezután minden regael te jogod ezt így csinálni. — Szóval megmutattad neki, hogy miként kell viselkednie, ha már úgy sújtotta a balsors, hogy a feleséged lett. — Nemcsak szóval öregem, hanem tettel is. Én, mondom nagyon boldog vagyok. Most már rajtad a sor... nősülsz? — Mikor? Majd ha kedvemre való lányt találok! — No. És milyen legyen az? — Olyan, hogy ha kell, akár meg is tudjon halni értem. — Hm, hm... — Min csodálkozol? Ez a legszerényebb kívánság, amit mi férfiak kívánhatunk. — No, igen öregem, de hogyan tudod meg, hogy úgy szeret? — Azt kérlek az esküvő előtt 24 órával be kell bizonyítania. OROS ZOLTÁN A Simodn-Júdai vásárról Krajcáros Kelemen nagyon zsugori ember. Az egvik sátor előtt megállt és ruhafogast kért. Az elárusító többfélét mutatott neki, de Kelemen valamennyit drágálta. — Valami olcsóbbat szeretnék. Nem akarok annyi pénzt kidobni, csak azért, hogy a ruhámat felakaszthassam! — Olcsóbb nincs! — válaszolt nagyon udvariasan. — De tudja mit? Vegyen egy szöget és akassza arra a ruháját! Ez a legolcsóbb megoldás! Beküldte: Nagy József, Nána MIKSZÁTH KÁLMÁN: ■Ал еЦЛцЫЬЬ ccA /öjjön be a következő tanú! Nagy hórihorgas embert tuszkol be az ajtón a hajdú, széles szíj van a derekán, gavalléros öt csattal. Hímzett halina lóg a vállán, s újdonatúj bocskor kunkorodik a lábain fehér szíjakkal Nini, ni, hisz ez a Macskási István uram tót csősze, aki engem diákkoromban megzálogolt, mikor a kukoricásukban vadásztam. Szemeim . zöldes karikákat vetettek. Elfelejtettem, hogy bírói széken ütök. Nem csoda, hiszen még csak 23 éves voltam. Eszembe jutott felháborodásom, ami akkor elfogott, mikor a tölténytartómat elvette. Öt éve annak, de egy tekintet a csősz arcára egyszerre elfújja az idők pernyéjét, s a bosszú érzete a régi erővel nyargal át ereimen. Vézna fiúcska voltam öt év előtt, s mikor meglökött, elszédülve estem hányát a földön. — Hogy hívnak? — kérdém tompán. — Vrana Mihály, szolgalatjára — mondd az óriás tiszteletteljesen. — Lépj közelebb. Közelebb jött félénken, ünnepélyesen, mintha a templomban lépkedne. (Bezzeg otthon, a te pusztádon nem féltél, hanem nyers és vakmerő voltál, ugye?) — Hány éves vagy? — Huszonkilenc. — Nős, gyermekes? — Nőtlen. — Voltál már büntetve? — Nem voltam. (Nohát majd leszel mindjárt. Hiszen mengvan arra nekünk a rendes metódusunk.) — Tanúnak vagy beidézve, Vrana Mihály, a Gyurgyik kontra Macskási ügyben, az eskü szentsége alatt felelsz a föltett kérdésekre. — Igenis, kérem alásan — mondó Vrana jámboran, hosszú sárgás haját háírasimítva. — Nem vagy kapatos? — Nem vagyok. — Nekem úgy rémlik. Jöjj még közelebb, lehelj rám. Ez a „lehelj rám" volt a mi privát hatalmunk, ami már meg nem fért a vicispán kezeiben s mit a szolgabíró is nekünk esküdteknek adott át, hogy mulassunk vele. Frana rám lehelt. Olyan tiszta szája volt, mint a ma született gyereknek, s pálinkaszag éppen nem csapta meg orromat. De mindegy, Vranának azért vesznie kellett. — András, — kiáltám a hajdúnak. — Tessék parancsolni, esküdt úr... — Vigye be ezt a részeg fickót, hadd aludja ki a mámorát holnap reggelig. Vrana mennyre földre esküdözött, hogy egy hete nem látott italt, dehát hova apelláljon: a királyi tábla messze van innen, hogy felülszagolja a száját. Biz azt bevitték a kis megyeház börtönébe. — Hadd jöjjön a következő tanú. Egész estig dolgoztam a Gyurgyikiigyben. Mert a törvénykezés ránk, fiatal, könnyelmű fiúkra volt hagyva. Derék főszolgabíróm csak a közigazgatással törődött, de ennek ágazatai közül is, úgy látszik, azt választotta ki magának, hogy ő a részeg emberekre jog vigyázni, s tekintetben igazi specialista volt. Ha a hidak karfája megromlott, boszszankodva kiáltott fel: „Rögtön meg kell csináltatni, nehogy valami becsípett ember erre jövet lepottyanjon a hídról." Ha a kocsiszínek szeleid lyukain át ősi szokás szerint kitolták faluhelyeken a szekerek rúdját, az is a szemét szúrta: „Le kell fűrészelni a rudakat, nehogy valami szegény részeg ember megüsse magát bennök." Ha a kisebb megyeház udvarán, ahol hivatalunk volt, fölszakadt egy-egy kő, az öreg legott észrevette: „Mért nem tesznek oda új követ, még megtalálnak botlani a gödörben az esküdtek, mikor éjjel pilyókásan hazajönnek." A józan'emberekre nem nagy súlyt fektetett, sem a törvénykezésre. A józan ember rossz úton is el tud menni, minek annak a jó út és a jó híd. A pörlekedő ember sem érdemel különösebb figyelmet. Mert aki maga keresi a bajt, minek arról azt levenni? Ilyenformán gondolkoztam magam is s a mondott napon, lecsapva a Gyurgyik-aktákat az asztalra, kirándultam víg cimboráimmal egy közelfekvö fürdőbe, hogy reggel majd újra folytatom a munkát. Azonban olyan jól mulattunk, hogy egy estéből két este lett, no meg egy közbeeső nap. Eszembe se jutott a Gyurgyik-ügy, hanem, és itt egyszerre elsápadtam ijedtemben, — eszembe jutott Vrana Mihály. A szerencsétlen Vranát becsukattam tegnapelőtt. És azóta sem nem evett, sem nem ivott, tehát bizonyosan meg is hált. — Holló, kocsis, fogjon be azonnal, sebesen vágtatva siessünk a székvárosba. Tje azért felkászmálódott, kedv- U telenül magyarázva útközben: — Hiábavaló dolog ez, teensuram, mert ha megboldogult, hát akkor úgyis csak holnap temetjük el őkéimét, ha pedig él, hát akkor bizonyosan ö is alszik s nem fogja szívesen venni... Menjünk! Menjünk! Az irodából előhozta a kulcsokat s csendesen, szorult szívvel ballagtunk az udvar hátsó részébe, ahol a börtön volt. Halántékom forró volt, lábaim inogtak, azt hittem, rögtön összerogyok. Óh, ez a borzalmas három-négy pillanat fölért egy évi szenvedéssel. Megcsikordult a kulcs a rozsdás zárban és fölnyílt az ajtó ... — Menjen elöl, András, — suttogtam reszkető hangon — fogja meg a kezemet, András ... félek ... — Hideg a keze, teensuram ... — Szólítsa, András ... szólítsa ... András elkiáltotta magát: — Hej Mišo, Vrana Miso! — Hopp! — kiáltá erre Vrana mellénkugorva. Örömömben felsikoltottam s nekitámaszkodtam a külső falnak: — Tehát él még, Mihály? — Ajhaj! — felelt ő. — Bizony azt hittük, hogy már meg is halt kend... — No! — szólt csúfondárosan a szerinte gyermekes föltevésre. — Most már szabad kend, Vrana Mihály. Kihallgatom a pörre nézve és azután hazamehet... ]\fem szólt semmit, csak valamivel közelebb lépett hozzám. Azt hittem torkonragad, hogy bosszút álljon önkényeskedésemért s bizony eltűrtem volna tőle. De ö nem tette, csak azért lépett hozzám, hogy lehajoljon nagy szuszogással és a kezemet megcsókolja. — Köszönöm, — mondó, — hogy hazaereszt a tekintetes úr. — Nem vagyok én rossz ember, kéremalásan. Elrántottam a kezemet s elvörösödtem. Föltette széles kalapját és megrázta magán az ötcsattos szíjat. — Gondoltam é mindjárt, hogy kiszabadulok. Mert tudom én, hogy a nemes vármegye igazságos. Ez volt az én egyetlen rabom. Egész más volt ez, mint a mostan' hitvány kor elfelejtett rabjai. Tudta ez, mi a becsület. Rá egy hétre újra benyitott a hivatalba. — Mi baj van, Vrana barátom? Fonott kézikosarat vett ki a halina alól. — Egy kis édes szőlőt hoztam hálából a tekintetes úrnak. ... Megkóstoltam, de nekem nem volt édes. A barátaim tartóztattak, el nem bírták gondolni, mi lelt egyszerre. Ijesztően nézhettem ki sápadt arcommal, megüvesedett szemekkel, tétova tekintetemmel. — Hagyjatok békét, be kell mennem, mindenáron be kell mennem. Az öreg levéltárnok végignézett... — Értjük, domine spektábilisz, holdvilág, éjfél, gyors bemenetel... Veszszek meg, ha nem menyecske van a dologban. — Ejh, nem is úgy néz ki, mint egy szerelmes, — mondá az aljegyző, Kolonkay István — inkább úgy néz ki, mint egy gyilkos. Összerezzentem. Testemen végigszaladt ez a borzasztó szó. Ó, hátha igaz, hátha igaz! T/~étségbeesve vetettem magam a kocsiba, de bármilyen sebesen mentünk is, úgy látszott, mintha cammognánk. A fák az utak mellett sötét árnyékot vetettek, megannyi koporsó. Egy denevér az arcomba csapódott. Huh, amint megfogtam, egyszerre reszketni kezdtem és a fogam vacogott. Ó istenem, bizonyosan meghalt a szegény Vrana. Mert úgy volt, hogy a szolgabíróság csak huszonnégy órára csukhatott be valakit a saját börtöneibe. Ha több időre ítélte, át kellett adni a rabot a törvényszéknek, hogy ott nyilvántartsák és élelmezzék. Nálunk nem volt rabtartási alap. Vrana már halott, semmi kétség s nekem örökre végem van. Két óra lehetett éjfél után, midőn beértem a székvárosba s megkopogtattam a kis megyeház kapuját. — Mi tetszik? — kérdé az őr. — Nyissa ki a kaput, be akarok menni az irodába. Az irodában volt a börtönkulcs. De mit ér, ha az irodakulcs meg valahol az András hajdúnál volt. Dobogó szívvel, kábultan futottam a város másik végére, ahol az András hajdú lakott: — András, kelj fel gyorsan, kelj fel. — Talán a tatár van a nyakunkon? — dörmögte és a másik oldalára fordult. — Kelj fel azonnal, nagy baj van. — No-no... — szólt félálmosan. — Emlékszik a tót csőszre, akit becsukattam tegnapelőtt? — Az úgysegéljen ... Emlékszem bizony. — Tudja-e, — kiülték fel, — hogy az már meg is halhatott azóta. — Azám, persze. Ámbár csak soha nagyobb kára ne legyen a tekintetes vármegyének. — Szaporán, menjünk kiszabadítani ha mondom. Egy, kettő. — Ilyenkor?. — csudálkozék András. Köszöntjük „A Hét a Mindjobban kiteljesedő társadalmi életünk új tényezővel gazdagodott, lovember 1-én megjelent a Hét első száma. Az új lap hivatásának vallja összefoglalni kulturális életünk jelenséget, eseményeit, irányítólag hatni népművelésünkre és népművészetünkre, ismertetni hazai magyar irodalmunk, a cseh- és szlovák, valamint a külföldi haladó irodalom alkotásait. E hivatás teljesítésének természetszerűleg hozzá kell járulnia az új szocialista ember lelki-világának, haladó világnézetének és esztétikai szemléletének kialakulásához. Ez a vállalás komoly, elmélyült és sokrétű, egyben színvonalas munkát kíván az új lap dolgozóitól. Reméljük, hogy ezt a hivatást a szocializmus igazságába vetett hittel és az írói tudás erejével fogják szolgálni. Üdvözöljük az új laptársat a közös munka arcvonalán és kívánunk sok sikert nemes hivatásának teljesítéséhez. A SZABAD FÖLDMŰVES szerkesztősége A kedveshez Ha az elme olykor fáradt s az ideg nyugtalan remeg: ne csüggesszen el a bánat, hogy nem játszadozom veled; — hidd el: szeretlek akkor is! Ha az élet messze szólít s nélkülem kopog az este s hallasz rólam rossz és jó hírt: kicsi fejed ne csüggeszd le, mert szeretlek akkor is! Szeretlek én, bármiként is cáfolgatják azt torz jelek; ha úgy érzed, hogy nem: mégis, mert nem tehetek egyebet. Csak higyj nekem és te is szeressél engemet! Komlósi Lajos Tétiéi... A tél fagytornyában alkonyaikor Jégharangok konganak Templomában, orgonáján Szél-zsolozsmák zsonganak ... Hideg, szélszárnyon száll Az est és már itt az éj Rejtelmes, selymes, meghitt Mégis félelmes, néma, mély. Meghal a földi fény és Holdlámpás mellett Az árnyak árkot ásnak. Reszkető ragyogású fényében Milliárdnyi csillag - briliánsnak: Hangtalan lesz a nesz ... Mégis zengeni kezd a csend Jégkristály csengetyükön Csendül régi nóta, régi rend. Mert régi rend a tél hatalma: Mindenütt fehér lepel terül És csábos hangon altatóan, A hóhullás muzsikáján Téli éjben éji álmot Álmainkban boldogságot Csend-hegedűn hegedül. UHRIN J,
