Szabad Földműves, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-07-17 / 29. szám

1955. Július 17.

raídmfives

Levél Prágából

Gyógyintézet, amely visszaadja az életörömet

A Vlaším melletti Kladruby-i állami rehabilitációs lelki egyensúlyt és testi épséget visszaállító gyógyintézet alkalmazottai munkájukban mindig a gorkiji mondást tartják szemük előtt, mely szerint az emberi öröm — a legnagyobb öröm a világon. Ehhez tartják magukat és ezért jó a viszonyuk a gyógyulást kereső betegek iránt. Munkájuk látható eredménye a legkitűnőbb bizonyítvány számukra. A betegekről való szerető gondoskodásuk következménye, hogy az állami rehabilitációs gyógyintézet sikerrel adja vissza az ápoltak életörömét.

Pedig igazán nem könnyű a munkájuk. Az intézetbe olyan emberek kerülnek, akik betegség, vagy baleset következtében már az élethez való hitüket is elvesztették: hiányzó végtagú férfiak és nők, a gerincagy működésében beállott zavar következtében bénulásban szenvedő betegek. Főképpen ezeknek a bénulásban szenvedő embereknek volt régebben aránytalanul magas a halálozási arányszáma. Mindez az állandó fekvés következménye volt. Ez a veszély ma már nem fenyeget, mert a rehabilitációs intézetben éppen órájuk fordítják a legnagyobb figyelmet. Az eredmény, hogy a betegek fokozatosan bekapcsolódnak a munkába, újra hasznos polgárokká lesznek. Ez az, ami leginkább visszaadja életkedvüket is.

Vannak olyan nehéz esetek, amelyek az első pillantásra reménytelennek látszanak. De a betegeknek mégis majdnem 80 százaléka az intézetből való távozása után dolgozhat. A betegek további 12 százalékának otthoni kezelésre van szüksége és csak 8 százaléka marad munkaképtelen. Az intézetből való hazatérésük I után már ezeknek sincs szükségük külön ápolóra.

Az intézetben számos szakember működik. Jó felszerelés, nagy tornaterem áll a betegek rendelkezésére. Az úgynevezett komplex gyógyításnál nagy jelentőségűek a különböző mügéplakatosműhely. A betegek nemcsak helyek, mint pl. asztalos-, textil-, és fizikai gyógymódban részesülnek, hanem különböző gyógytornák segítségével gyógyítják őket. A játék és a munka is a gyógymódok közé tartozik. A textilműhelyben a szövőgépeknél például olyan betegeket foglalkoztatnak, akiknek kezük használatát kell ismét megtanulniok. 'Ezáltal az újjuk mozgékonyabb lesz. Másoknak a lábizmuk gyakorlására van szükségük. Ezzel a módszerrel egyszerre kettős célt szolgálnak: először, hogy mozdulatlan izmaik ismét mozgékonynyá váljanak, másodszor, hogy a kitűzött feladatok teljesítése után térjen vissza önbizalmuk. Az intézet ápoltjai valóban büszkék lehetnek teljesítményeikre.

A játékkal ugyanez a helyzet. Az

egyik helyiségbe,, a sakktáblák különböző fekvésben vannak. Van olyan, amelyik a falon függ és a játékfigurákat az egyes mezőnyökön kell elhelyezni. Ehhez állandóan ugyanarra a kézmozdulatra van szükség. A másik sakktábla az asztalon van. Ahhoz, hogy a beteg művégtagjával megfoghassa a figurát, a vállizomnak olyan mozdulatára van szükség, amely a műujjakat irányítja.

Hogy az orvosoknak és až egészségügyi személyzetnek a munkája sikeres legyen, olyan környezetet teremtettek, amely jótékony hatással van a betegekre. Hiszen olyan emberekkel élnek itt együtt, akiknek minden egyes lépésnél szeretette és gondoskodásra van szükségük. Ezért a betegeknek gyakran eszükbe juttatják Mereszjevet, a szovjet repülőt, akit Borisz Polevojnak „Egy igaz ember” című regényéből mindenki jól ismer, vagy a bolgár Chriszto Ivanovot, aki Kladruby-ban tanulta meg művégtagját úgy használni, hogy gyorsvonatot vezethetett Prágától egészen Česká Tfebováig. Az úgynevezett optimista megbeszéléseken a kigyógyulófélben lévő betegek kezdeti nehézségeikről

számolnak be. Elmondják, hogy az intézet egészségügyi alkalmazottai hevességének és saját szilárd akaratuknak köszönhetik gyógyulásukat. Bíznak abban, hogy ismét dolgozni fognak.

A betegek leghobb vágya, hogy mielőbb az új társadalmat építő polgárok soraiba kerüljenek. Ebben is segítségükre van az állami rehabilitációs intézet. Szociális osztálya útján közvetlen kapcsolatot tart fenn azokkal az üzemekkel és hivatalokkal, ahonnan a betegek érkeztek. Idejében elintézik, hogy felgyógyulásuk után. mielőbb érvényesülhessenek.

Vannak betegek, akik több hónapot is kénytelenek az intézetben tölteni. Napjaik azonban nem telnek unalomban. Kétszer hetenként mozielőadáson vesznek részt, könyvtár, gramafon, televízió áll rendelkezésükre, új énekeket tanulnak, házi zenekaruk van, egészségügyi felvilágosító előadásokat tartanak számukra. Mindnyájan egy nagy, elvtársi közösségben élnek. Mindig résztvesznek az újonnan érkezők fogadtatásán, hogy derűs hangulatukkal elűzzék azok sötét gondolatait.

Az intézetből való elbocsátásuk után mély hálát éreznek népi demokratikus államunk iránt, amely lehetővé tette gyógykezelésüket. Örömmel térnek vissza otthonukba. Velük együtt örülnek a Kladruby-i rehabilitációs intézet alkalmazottai is.

Clark, a Reuter angol távirati iroda igazgatóhelyettese, aki az I. Országos Spartakiád alkalmából köztársaságunkban tartózkodott, meglátogatta az intézetet. Figyelmesen megtekintette a gvögyberendezést, a munkával való gyógyítás műhelyeit, az új úszómedencét, tornatermet stb. Elismerőleg nyilatkozott az intézet személyzetéről, felszereléséről és kijelenttete, hogy hazájában is elmondja az igazságot: milyen nagy gondot fordítanak Csehszlovákiában a dolgozók egészségére.

Szily Imre

Ne hagyjatok meghalni

E komoly szavakat azoktól halljuk leginkább, akik a korházi műtőasztalra kerülnek, vagy pedig a szülő anyáktól, akiket életadás közben az a veszély fenyeqet, hogy elvérezhetnek. A fenti szavakat halljuk a mindennapi baleseteknél, szerencsétlenségeknél is.

Ilyenkor kezdődik az orvosok élet-halál harca az emberért, az élet megmentéséért. S mikor már minden reményt feladtak, jön még egy utolsó kísérlet: a vérátömlesztés. Ilyenkor az orvosok minden idegszálukat megfeszítve lesik, figyelik a beteget, hogy lesz-e eredmény. És egyszerre örömtől felvillanó szemekkel néznek egymásra az orvosok, a felkiáltanak: megmentettük.

A beteg halálsápadt arca kezd kipirulni, szemébe visszatér az élet fénye és hálás tekintettel néz az orvosokra, akik megmentették életét. S pár nap múlva a

halál torkában lévő ember egészségét visszanyerve újból bekapcsolódik a szocialista haza építésébe.

De, hogy orvosaink győzedelmesen tudjanak harcolni a halál ellen, az élet megmentéséért, ahhoz vérre van szükségük. Ezt a vérmennyiséget nekünk kell adni, hiszen nem tudhatjuk, hogy a ma adott vérünkkel holnap nem-e magunk, vagy gyermekeink életét mentjük meg.

Éppen ezért legyünk segítségére orvosainknak. Ha kevés vért kérnek tőlünk, ne tiltakozzunk, mert abból semmi kár nem származik egészségünkre nézve. A véradás sok esetben hasznos. Mindnazok a betegek, akiket vérátömlesztéssel megmentettek az élet számára, örök hálával gondolnak megmentöjükre. A megmentő pedig a legszebb, legnemesebb еггфеп kötelességét teljesítette akkor, amikor véréből egy keveset adott.

Kedves polgártársak! A Csehszlovák Vöröskereszt bármikor fogad véradakozókat.

— Akinek silány magja termett, annak jár.

— A bíró meg a többi gazdagok műtrágyás földbe vetettek, hát ebben a silány esztendőben is jobb volt a termésük.

— Traktorral szántottak, hát több volt a földjükben az erő.

— A bíró a traktort is állami szubvencióval vette meg.

— Mindent csak a bírónak ad az állam?

— Mindent, mert ö az urak szolgája.

— Hát mi nem fizetünk adót?

— Nekünk nem ád tanácsot senkt, hogy az állam segítségét hogyan igényeljük.

— Pedig mi adunk katonaságot is az államnak, a fiainkból.

— A bíróra is mi adtuk a szavazatainkat.

— Miért olyan a bíró. hogy amikor megválasztottuk, attól a perctől már úgy hiszi, hogy 0 a mi parancsoló Atyaistenünk?

— Hiszen neki a mi nevünkben a mi kívánságainkat kellene kimondani.

— Hol van az emberekből a lelkiismeret?

Némelyik szó már fcurjantásnak is beillett.

De csak ott állottak a bíró háza előtt, akár valami szárnyaszegeti madarak, akik sírnak a szerencsétlen esettségük miatt, ' v

NAGYON HIÁNYZOTT közülük egy határozott hang, aki a kifejezésük legyen. Így csak égbekiáltó vádolás voltak az izzó Nap alatt, de nem voltak felel Őssé g revon ás és nem voltak másító akarat.

Meg is érezték a gyarlóságukat, mert alighogy felcsoportosultak a ház előtt, máris oszladozni kezdtek.

Ha még nem is mentek el meszszire, nem is csináltak éppen viszszavonulást, de apróka csoportok lettek, semmiképpen nem mutattak egyöntetű, harcrakész sereget.

A bíró a háza ablakán át nézte őket.

Láthatatlan volt előttük, mert firhang volt az ablak mögött, sűrű csipkerongy. Az mögött állt a bíró, figyelte az emberek minden hangját és minden mozdulatát.

Figyelte Okét, hogy készen legyen mindenre.

Szavaik ziimmögöek lettek, mert már nem képeztek határozott akaratot.

De itt-ott még hangosabb szavak is elhangzottak közöttük.

— Be kellene hozzá metmi.

— De tiltja a törvény az idegen házba való erőszalcos behatolást.

— A bíróhoz megyünk, 0 a falubéli embereknek nem lehet idegen.

— Hát ki menjen be?

—■ Senki se fog arra várakozni.

— De mégiscsak meg kell neki mondani, hogy nem lelkiismeretes dolog az, amit csinál.

HAT SENKI SE MER a bíróval

beszélni? Hát nem a mi megválasztott emberünk ő?

— Meg kellene kérni a bírót emberi szóval, hogy legalább két vagont adjon a faíubéli szegényeknek. Legalább másfelet, az egésznek a felét. Ha mar ellopja tőlünk, csak a felét lopja el, aztán roggyon rá a csillagos ég.

— Még úgyis megelégedhetne a viselkedésünkkel, még akkor is Istennek képzelhetné magát, akit az alacsonyabb sorsúak megkönyörögtek.

— Hát nem megy be senki?

— Talán várjuk meg itt kinn. Majd csak észreveszi, hogy emberek vannak itt, aztán kijön az utcára.

— Megvárjuk.

— Megvárjuk.

És ebben megint egyek voltak.

A csiiggedésben.

NEM IS VETTEK ÉSZRE, hogy erőt dobtak ki az ‘izmaikból.

De, mert nem volt közöttük vezér, aki jogos követelésüknél kifejezőjük legyen, ezért hát lejjebb licitáltak, mert látták, hogy még a kisebb követelésük miatt sem akad ember, aki szembeálljon a bíróval, akár követelésre, akár könyörgésre.

Hiába lestek tovább.

Egynémelyek leüldögéltek pihenni az árokpartra, mások meg álltak tovább és vártak-.

Ahogyan az árokparton ültek, a bíró csak zümmögésnek hallotta beszélgetüket аз ablak mögött.

Megúnta már a szófián leskelödést. hát. bátran felszedelőzködött és kiment közéjük az utcára.

NAGY CSÖND LETT, amikor köpcös alakját meglátták az emberek maguk közelében.

A bíró sziláján szólt:

— Mit. akartok emberek?

Valakiből kirobbant a feszültsége.

— A búzát!

— Milyen búzát? — így a bíró csodálkozva.

— A három vagon búzát!

— Én adjak nektek — kérdezte я bíró csúfóndáros szóval.

NYÉNYEI VIGADALOM

„Valamikor reges, régen mennyit sírtam, rítam...” — Csengett az emlékeztető dal a dacsókeszi kultúrbrigád ajkáról a nyényei szabadtéri színpad falai közül. Á pattogós ének a nyényei dolgozók emlékezetében felidézte azt az időt, amikor báró Majthényi élősködött, garázdálkodott a 30—40 szobás kastélyban, a díszfákkal kiültetett parkban, ahol most 9-10 község fiatalja, öregje jött öszsze a Nemzetközi Szövetkezeti Nap alkalmával.

— Hej!... Ha most felébredne az ebadta bitangja — jegyezte meg Buris József a szövetkezet egyik kocsisa. — Tudom, megpukkadna mérgében, ha meglátná, hogy vigadnak azok, akiknek azelőtt csak a nyomor és keserűség jutott.

Vígság és megelégedés töltötte el a nyüzsgő közönséget ezen a napon a park lombos fáinak árnyékában. .4 helyi EFSZ tagjai boldogan nézték, amikor a magángazdálkodó vendégek У étvággyal falatozták a pirosra sült disznópecsenyét, a friss kolbászt, sajtot.

— Hát mégiscsak szerencsésebb a ti kezetek, mint a miénk — mondogatták a vendégek.

— Miért mondjátok ezt? — Kíváncsiskodott a szövetkezet elnöke, Kálazi Lajos.

— Csak azért, hogy mi éjjel, nappal törjük magunkat, de életünk meg sem közelíti a tiéteket — felelték.

— így van az, lássátok! Ti nem akarjátok megérteni, hogy könnyebb és jobb a szövetkezeti gazdálkodás — folyt tovább a vitázás.

— Valamit mondasz. De sokái9 már mi sem várunk. Ősszel rátérünk a közös gazdálkodás útjára — jelentette ki a balogi HNB elnöke, Hegedűs Gábor.

A jó ízű falatozás és a vért pezsditö borocska irogatása közben nem egy magángazdálkodó agyában villant lei a szövetkezeti gondolat. Különösen akkor beszélgettek beismeröen, amikor megtekintették a szövetkezet állatállományát és tudomást szereztek arról, hogy a nyényei EFSZ már ezidáiy 52 darab sertést adott be terven felül.

Ugyancsak szokatlanul tekintettek egymásra a magángazdálkodók, amikor a szövetkezet vezetősége újságolta, hogy a múlt év terméséből most adnak 70 mázsa búzát a dolgozók asztalára.

* * *

A nap egyre jobban közeledett a hegy felé. A kultúrfellépés, és a fogyasztási szövetkezet sátrai körül a sürgölOdés-forgolódás végétért. Megérkeztek a zenészek ...

— Volt már nekünk rossz kedvünk is, mért ne legyen jó is .— pendW.t meg a hegedűn a húr.

Táncra perdült ki-ki maga párjával, életének hű társával.

— Gyere édes rózsám — állt ki elsőnek Nemcsok János traktoros — ma táncolunk, holnap pedig széles rendet vágunk a sárga búzatáblákon.

Huszár Imre, Gyurcsó Mária, Chrasko Pali, Huszár Ilonka és a kultúrbrigád mind a 15 tagja szintén összeütötte bokáját. Vígan járták■. a régi csárdást, mellyel az aratás, cséplés ideje alatt még sok szövetkezeti dolgozó kedélyét vidítják fel.

Z. J.

TÖRÖK ELEMÉR:

MAGADNAK ARATSZ

Nemrég még kutaknak vágtad a rendet, meg-megálltál, hogy markodba töröld gyöngyöző verejtéked. Elnyúltál szúrós szalma-ágyon, lihegtél fulladt pajták szegletén, keserűn rágtad tarisznyád száraz kenyerét. Ma magadnak aratsz. Szisszen a kalász, vágja a kombájn kése;

Látod elvtárs,

így arat ma a földek népe. Ma tiéd a szőke mező, a susogó erdő, a csobogó patak.

Tiéd minden, amit látsz.

Állj őrt,

légy éber elvtárs, ne fogjon rajtad a kulák-ravaszság, ha az ellenség bujtogat, öklöd, mint a villám sújtson le rá, ne félj, veled a Párt.

— Ne adjon a magáéból, de ne is vigyen el a mienkéböl —; hallatszott új kurjantás.

— Hát a tiétekből viszek?

— Igen, elviszi, amit az állam a szegényeknek adott, azt viszi el. Arra tette rá a kezét.

TOK BAU MONDOTTA KI ezt, de csak azért, volt bátorsága nagy kurjantással kimondani az igazságot, mert messze volt a bírótól. Halk, largyaló hangon, abban a percben nem tudott volna beszélni sem 8, sem más a falubéliekből.

A bíró akkor felemelte a kezét, mint valami szónok, aki beszélni akar és a hallgatóságot csendre inti. Es' szólni kezdett hozzájuk:

— Emberek. Tudom, hogy valami tévedésben vagytok. Valaki talán felhecceit titeket. Olyan ember, akt nem tudja a jogos életet. Megmagyarázom nektek, hogyan is áll annak a nevezetes vetőmagnak a dolga, akkor mindnyájan megértitek, hogy nem történt semminemű visszaélés. A dolog úgy áll, hogy az állami három vagon búzát ad a falunak kölcsönbe. No, most én azt kérdezem, hogy ki a falu? Es meg is felelek a kérdésre: a hatóságok felé én, a bíró vagyok, a falu képviselője. Hát világos, hogy az állam nekem adja a’három vagon búzát. Van én bennem lelkiismeret. Attól ne féljetek, mert én a búzát nem tartom, meg magamnak. De csak vizsgáljuk' tovább a dolgot és kérdezzük: hát tovább ki a falu? A falu a'z a pártcsoport, amelyik a bírót adta. Az én pártomnak harminc fizető tagja van és ennek a harminc embernek a vetőmagigénylése két vagon búzát tesz ki. Hát az is csak világos, hogy én minden cselekedetemben elsőben a harminc embernek vagyok felelős. Egy vagon búza fölöslegesnek marad. Hát úgy határoztuk, hogy ama egy vagont odaadjuk szervezetlen parasztoknak, akik nem tudnak olyan gerinces magyarok lenni, hogy , magukévá tegyék a párt igazságát. Emberek, lelkiismeret szerint lett a búza dolga rendbecsinálva. Aki ez titán az értelmes magyarázat után is más véleményen van, hát az csak álljon elő és mondja el a kifogásait világosan.

Mintha valaki fejbeverte volna az embereket, olyan elfelejtkezve pislogtak ott.

AMIKOR A BÍRÓ éppen felszólította őket, hogy álljanak elő és mondják el kifogásaikat, akkor végképpen elpárolgott belőlük minden lázongásuk, valami megvert alázat kullogott beléjük, legalábbis arra a napra. Egyébként sorra megfordultak és egymás előtt, is szégyenkezve elindultak hazafelé a reménytelen sorba.

A kocsiúton akkor egy elszabadult csikó szaladt nyerítve a mező felől a faluba.

Libák kószáltak az utcán, fáradt seregekben kerestek vizet a melegben.

Az akácfák ősz felé integettek a szeptemberben és csak sárgították életfeladatot betöltő leveleikkel.

Érett szilvák néztek le a fákról.

Élt az élet tovább, csak a falubéli emberek lettek még fáradtabbak.

A bárányfelhős ég pereméről a nap kárörvendöen nézte a földet.

Állatok mozgolódtak az istállók almán, szarvas tehenek és piheaO lovak.

FECSKÉK ^CSICSEREGTEK az 6 idejük is lejáróban volt, napról-napra összegyű’ekeztek, hogy megbe^zé1- jék a nagy utat, akár a földtelen falubeliek, amikor szezonmunkára készülődnek messze vidékre.

Én akkor is tudtam, hogy történelmi erőt jelent a parasztemberek csüggedt, szétszóródott csapata, csarc még nincsen, aki összefogja az életük' mondanivalóit és önmaguk igazságáén való fegyvernek tartsa őket. A bíró azonban nem így gondolkozót- Megelégedett mosolygással nézelődött utánuk, ahogy kisompolyogtak az utcájából.

(Vége) _ ^ г £1938)