Szabad Földműves, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-10-02 / 40. szám

Távirat fekszik az asztalomon. Távirat... Gyorsan feltépem: „készülj fel, 4-én indulás Moszkvába”. Olvasom a szöveget, ki tudja hányszor? Kezemben remeg a könnyű papiros, a szavak szinte lenyűgöznek. Percekig tart, amíg gondolataim rendeződnek és megértem, hogy régi vágyam teljesült. Szívemből a megkönnyebülés sóhaja tört fel és ezzel együtt az eleven emlék, amikor a sötét évtizedeken először hallottam Moszkva hangját: „Lesz még ünnep a ti utcátokban”. Ezek a szavak már akkor megvigasztaltak, s a felszabadítás, vágyunk teljesülését hozta. A határtalan lehetőségek révén régi álmom is a megvalósuláshoz érkezett. Társaimmal együtt készülhetek Moszkvába, akik hozzám hasonlóan ünnepi lelkesedéssel indulnak a nagy útra.

Augusztus 5-ike van. Gyönyörű, verőfényes reggel Gyorsvonatunk a Szovjetunió határa felé közeledik. Csoportunk 50 tagja az ablaknál szorong. EFSZ-tagok, az állami gazdaságok és traktorállomások dolgozói, a párt- és a nemzeti bizottság funkcionáriusai és magángazdák. Szemünk a távolba téved, ahol az őrházon túl az áldott föld gyönyörű, napfényes tája bontakozik ki.

Négyen szorongtunk egy ablaknál. Mellettem Kosztankó elvtárs, a nagymegyeri járás pártfunkcionáriusa és két, még ismeretlen utitárs. Mi magyarul, ők csehül' lelkendeztek.

így ismerkedtünk össze Vales František és Söul Jaroslav magángazdákkal. Azt, hogy ők magángazdák igen csendesen, szerényen, sőt szemérmesen közölték velünk. Ügy viselkedtek, mint szegény emberek, akik a gazdag rokonhoz látogatóba mennek, holott, amint később kiderült, Valeš gazda Horné Habarticén 12 hektáron, Soul pedig Nesnicén közel 10 hektáron gazdálkodik. Az első percekben magatartásuk kicsit kínosan hatott, később azonban, amikor a végtelennek tűnő, dús gabonatáblák bontakoznak ki előttünk, megértettük, hogy birtokuk, amelyért annyit küzdöttek és harcoltak, egyszerűen összezsugorodott bennük. A közös munka eredményeinek nagyszerű látványa már az első pillanatokban elbűvölte őket. Szerénységükön az is észrevehető volt, hogy mindketten haladó és művelt középparasztok, akik sokat gondolkoztak és rágódtak már a szövetkezeti gazdálkodás kérdésén. Az őszinte csodálat, amely ott ragyogott a szemükben — az elevenen hullámzó gabonatáblák láttán — elárulta, hogy mélységes tisztelet él bennük felszabadítónk, a nagy Szovjetunió iránt. Ez a csodálat most különös szégyenérzettel párosult, mert úgy érezték, hogy magángazdálkodásuk olyannak hat már ebben az országban, mint aki rohanó autóbusz után fut, holott felszállhatna rája és sokkal kevesebb fáradsággal, gyor-A szovjet munkások keze alól kikerült legtökéletesebb gépek segítenek a kolhoz tagjainak a gazdag termés betakarításában.

Nyelvünk ugyan különböző volt, örömünk és izgalmas várakozásunk azonban egy azon forrásból, a felszabadult ember leikéből fakadt. A két utitárs az óráját nézi és közben jegyez Kosztankó megszólítja őket:

— Mondjátok, elvtársak, mit jegyeztek, hisz alig látni valamit.

— A percet, a pillanatot jegyezzük — válaszolják — amikor a határon áthaladunk. Felejthetetlen pillanat ez, amire örökké emlékezni fogunk és amiről unokáinknak is be kell számolnunk.

A válasz megnyugtató volt és Kosztankóval jólesően vesszük tudomásul, hogy ők is hasonló érzéssel lépik át a Szovjetunió határát, mint mi. A közös lelkesedés közelebb hozott bennünket. Kezet szorítottunk egymással.

sabban érne célba.

Vonatunk nagy sebességgel halad a szovjet földön. Gyors iramban hagyja maga mögött a kilométereket, a hatalmas gabonatáblák mentén percekig tart az út, amelyen a kombájnok sokasága dohog és a dús termés betakarítását végzi. Nem győzünk betelni a táj szépségeivel, Mindannyian nézzük a végtelep szovjet rónát, az újjá épült városokat és falvakat, amelyekben a háborúnak a nyomait már alig látni.

Šoult és Valešt folyton az ablaknál látni, amint derűs arccal nézik a színes és egyre változó tájat, a korszerű gazdaságokat, a gépcsoportok munkáját, a terménybegyűjtés nagy munkáját s a szovjet embereket. Beszélnek és magyaráznak. Gondolatban lehet, hogy otthon vannak, mert nálunk is nagyban folyik most a terménybetakarítás. Egy alkalommal, amikor a rohanó vonat ablakából egy kolhoz aratását figyeltük, feltettem a kérdést:

Moszkva, felhőkarcoló épület a „Krasznaja Vorota“-nál.

— Mondja Soul, magát nem bántja az a két heti időveszteség, amit az úttal eltölt az aratás kellős közepén?

— Veszteségről szó sincs — válaszol határozott hangon. — Én úgy érzem, ezzel az úttal sokat, nagyon sokat nyerek, tanulok, de ami a legfontosabb, tisztázódnak előttem azok a kérdések, amelyek éjjel-nappai foglalkoztatnak.

Valeš szinte Soul szavába vág é: mintha folytatná annak gondolatmenetét.

— Szeretnék látni olyan kol hozt — mondja — ahol a talaj minősége és az éghajlat a mi vidékünkhöz hasonló. Nálunk még az a nézet uralkodik, hogy a mi éghajlati és talajviszonyaink között töhb haszonnal jár az egyéni, mint a szövetkezeti gazdálkodás. Sok szövetkezet rosszul gazdálkodik nálunk, nem mutatnak jó eredményeket.

Komoly vita alakult ki köztünk. Próbáltam arra hivatkozni, hogy nálunk otthon is lehet taláini olyan szövetkezetei, amelynek adottsága hasonló az övékéhez és mégis eredményesen gazdálkodik. Erre ő így felelt:

— Nézze, abból még csak azt tudom meg, ahogy a kezdő szövetkezet gazdálkodik, ahogy ott dolgoznak és élnek az emberek. Mi azonban szeretnénk többet látni. Többet... a jövőt értem, amit a holnap tartogat számunkra. Ezt pedig a kolhozok gazdálkodásán, a kolhozparasztok életén lehet a legjobban meglátni.

Valeš kijelentése gondolkodóba ejtett.

— Megértem — válaszoltam, — hogy kiváncsi, mint, ahogy minden embert érdekel, hogy milyen lesz a holnap. De tudni kell azt, is hogy a gyerek is botladozik, amikor az első lépéseket tanulja. Sőt, sokszor el is esik és alaposan megüti magát. Mégis tovább próbálko-1 zik, most már jobban vigyázva.

míg végre teljesen megtanul járni.

— így van ez minden EFSZ- ben — folytatom. — Higgye el, a legjobb szövetkezetben is voltak nehézségek, kezdeti botladozások. Ezekről ma sokan azt gondolják, hogy pusztán a talaj és az éghajlati viszonyok segítették elő az eredményeket. A tudomány azonban azt bizonyítja, hogy nemcsak a föld minőségétől, de . a gazda szakértelmétől is függ a jó termés.

Ezzel kapcsolatban eszembe jutott az egegi EFSZ alakuló gyűlése, ahol tanúja voltam egy magángazda vívódásának, és ezt elmondtam a Valešéknak is. Itt történt, hogy az egyik középparaszt, amikor a tollat kezébe vette, hogy aláírja a belépési nyilatkozatot, hosszan gondolkodott és azt a kérdést vetette fel: mi lesz vele, ha már nem bír dolgozni. Amikor kielégítő választ kapott, bemártotta a tollat a tintába, hogy végre aláírja a nevét. Közben egy újabb gondolata támadt, újra letette a tollat. Majd, amikor erre is megnyugtató választ kapott, akkor írta alá a belépési nyilatkozatot.

Valeš és Soul elismerték, hogy ez a vívódás bennük is él, de igen okosan megjegyezték: Nem elég, ha csak ők lépnének a szövetkezetbe, mert be kell oda szervezni az egész falu kis- és középgazdáit. Vagyis harcolni kell a szövetkezetért. Harcolni pedig az ember akkor tud

Moszkva, a

meggyőzően valamiért, ha tisztán látja maga előtt a jövőt. Lehet, hogy e tanulmányút után sok minden tisztázódik előttük.

Soul és Valeš értelmes, tanulnivágyó gazdák. Hogy azok, azt tanulmányutunk igazolja, a köztünk lefolyt viták, tárgyilagos megjegyzések és az a kiapadhatatlan szorgalom, ahogy mindent megfigyelnek, jegyzetelnek, s amilyen jelentőséget tulajdonítottak ennek az útnak. Akárhányszor kint jártam a folyosón, mindig ott találtam őket, ahogy a vonatból nappal, vagy esti szürkületben, a csoport tagjaitól kissé elkülönülve figyelték az elvonuló végtelen gabona-, kultúrnövény-táblákat és gyümölcsösöket.

A beszélgetést és többször a vitát a szovjet föld váltotta ki belőlünk. Miközben közös elragadtatással néztük a szovjet ember esze és keze munkája által virágzóvá vált termékeny

tájat, egyre újabb és újabb kérdések foglalkoztattak bennünket. Ezekre a kérdésekre a szovjet ember alkotó munkájának eredménye adott feleletet.

Itt volt mindjárt a vasút mentén húzódó zöld erdősáv, amely egész Moszkváig kisért minket és úgy tűnt, mintha versenyt futna a vonattal. Ez az eleven zöld sövény néha erdőben torkolt, hogy túl az erdőn aztán tovább kisérjen minket. Lélegzetelállítóan izgalmas volt, amint a brianszki erdőnél a fasor eltűnt szemünk elől.

E történelmi jelentőségű területen társaim megszűntek magángazdák lenni, és valamennyien mély áhítattal és tisztelettel a szovjet ember áldozataira és hősiességére gondoltunk. A kalauz nem magyarázott sokat, csak annyit mondott: Brianszk, de ebben a szóban benne volt az a szenvedés, amin a szovjet emberek a háború borzalmas éveiben keresztülmentek, s ugyanakkor ez a hatalmas, fölmérhetetlen erdő a szovjet ember erejét és diadalát is hirdette. Különös és szinte megdöbbentő volt, hogy amíg a vonat az erdőn keresztül, e véráztatta földön száguldott, ellenálhatatlanul a hazai tájra, felszabadult hazánkra kellett gondolnom, és úgy láttam, hogy ebben társaim Soul és Valeš is osztoznak velem. Ügy tűnt, mintha mindaz, ami itt lezajlott, szervesen összenőtt volna a mi hazai tájaink-Frunze part.

kai, az otthonnal, a gyermekekkel, s mindazzal, ami a legkedvesebb nekünk.

Erről persze nem beszéltünk. Az ember arról, ami a szíve mélyében van beágyazva, keveset tud beszélni. Nehezen tudja szavakba foglalni, de mintha hallgatólagos megegyezés történt volna köztünk: valamenynyien közös izgalommal vártuk Moszkvát. Ez a feszültség ünnepi áhítattá enyhült, amikor a távolból egyszerre csak feltűnt Moszkva épületeinek halvány körvonalai. Amint közelebb értünk, Moszkva képe egyre színesebb, egyre ragyogóbb lett és úgy tűnt, mintha életem legszebb meséje elevenedett volna meg előttem. Mintha a régi vágyak hirtelen testet öltöttek volna. Messziről Moszkva és a Lomonoszov Egyetem pompás szépsége fényt, világosságot sugárzott felénk.

Major Sándor

Egyéni gazdálkodókkal

a Szovjetunióban