Vojnich Oszkár: Hogyan vadásszunk veszélyes vadra. Idézet híres vadászok könyveiből / Budapest, Singer és Wolfner, 1914. / Sz.Zs. 1328

Második fejezet

59 könyvében írja: „Egész életemet vadászattal töltöttem, azt hittem értek hozzá annyit, mint amennyit ember elsajátíthat, de amint ezen kemény legényeket hallgattam, akik szerény modorban beszélték el az élményeiket, igen kicsinek éreztem magamat." Állítólag lovaglásra alkalmas helyen a legvadabb elefántnak is kevés esélye volt velünk szemben. Pajzst hordtak s körülbelül három láb hosszú, egyenes, kétélű kardot, keresztforma fogantyúval. A kard jó anyagból való volt és Solingenből importálták, igen nagy gonddal fenték. A borotvaéles karddal iszonyú csapást tudtak mérni. Az elefántvadászok a pengét a fogantyúnál madzaggal körülfonták, s itt jobb kézzel fogták meg, a ballal pedig a fogantyúnál, tehát mint kétkézre való fegyvert használták. Akinek még nem tellett lóra, gyalog vadászott az elefántra és pedig csakis másod- és nem többedmagával. A gyalogvadászatnál csapáson követték az elefántot, hogy délelőtt tíz óra tájban találjanak reá, amikor pihen. Ha sikerült megközelíteni a földön fekvő alvó elefántot, egy csapásra levágták az ormányát és menekedtek. Az elefánt csakhamar elvérzett. Ha az elefánt nem feküdt, hátulról körülbelül egy lábra a földtől átvágták az egyik hátsó láb inát. Az így megsebesült vadnak könnyű a másik lábán is elvágni az inait, az üterek is meglévén sérülve, hamar elvérzik. Ha a hamran arabok egy kis pénzre tettek szert, lovakat vettek. A lóháton vadászó hamran vadászok legfeljebb négyen jártak együtt. Ha rátaláltak lóháton az elefántra, megkezdődött a hajsza. Az első dolog volt a legjobb agyarú bikát kiszakítani a csordából. Ekkor kezdődött a küzdelem. Rövid üldözés után az elefánt támadott, mire a vadászok szerte futottak mindaddig, míg föl nem hagyott a támadással. Ismét a vadászok lettek a hajtók. Az elefánt végül megállt. A hajsza alatt az egyik lovas mindig közel futott az elefánt előtt, hogy magára terelje a figyelmét, ezalatt két