Ukermann Aladár: Buksy uram életrajza. Vadászati elbeszélés / Pest, Lauffer, 1871. / Sz.Zs. 1437

II. RÉSZ

81 télit figyelmeztető őt, hogy még nem lehet a lármával felhagyni. A mi a hű inast, Mihókot illeti, ő dicséretes módon megállta helyét s bölcs mesterének tanát egész pontossággal követé, miután ő hármuk közt a legnagyobb zajt tudta ütni szájával, szakadatlanul ordítozván : „Ujszi aszászá, szaszá ujszi aszaszászá szaszá." Egyszerre elorditá Mihók magát „Aliun egy róka! s valóban egy róka épen Buksi uramnak tarta; de ő még most sem szűnt meg trombitálásával; minek természetesen az lön következménye, hogy rókakoma el eblábolt Buksi uram szine elől, s őt a faképnél hagyta. Azonban a ravasz állat ezúttal nem kerülhető ki sorsát, mert a gróf lőtávolába jutván, ez rögtön rásüté fegyverét, s a róka vérében fetrengett. Most a nádas közepébe jutottak, s mivel már dél felé járt az idő, s a vadak is Buksi uram ügyes vadászati módja folytán egytől egyig elriasztattak, befejezték a vadászatot, s hazafelé vették utjokat. „E nádasokban egyszer különös eset adta magát elő," szólalt meg Buksi uram haza menet közben. Halljuk, halljuk! biztatá a gróf, — én részemről nagy kedvvel hallgatom a különös történeteket." „Ezelőtt két évvel," kezdé Buksi uram, „egészen magánosan kijöttem e nádasba vadászni. Már 100 lépésnyire hatoltam be a nád közé, midőn egyszerre, tőlem jó meszszire egy rókát megpillantottam; ugyanazért nem mertem reá lőni. Földhöz lapultam tehát s fegyveremet lőkészen tartva, szintén a földre helyezém. A róka nem vett észre s éppen nekem tartott. Már lőni akartam, de féltem, hogy ha fegyverem megmozdítom, ő kelme észre talál venni s elhordja becses bundáját, még mielőtt biztos lehetnék lövésem sikeréről. Vártam tehát, mig egészen közelembe ér. — Czélszerü ruhámnak köszönhettem, hogy a róka észre nem vőn engem, s minden aggály nélkül közeledett felém. Most már egészen pus kám mellett volt. Én lélegzetemet elfojtottam s még csak pislogni sem mertem. JJuksi uram. 6