Ukermann Aladár: Buksy uram életrajza. Vadászati elbeszélés / Pest, Lauffer, 1871. / Sz.Zs. 1437

III. RÉSZ

140 golyótól vagy más egyébtől származott, nem vala meghatározható. Bár Buksi uram nem érzett semmi fájdalmat, mégis nagy ügygyei, bajjal lehete csak vele megértetni, hogy nincs megsebesítve. Midőn végre a sok biztatás és szó következtében elenyésztek kételyei, a társaságon körül hordozván szemeit, pillantása a főerdészi segédre esett, ki nem messze állván tőle gúnyos szemekkel méregeté őt. Buksi uramnak ez arcz és szemtelen mosolygás elviselhetlen kezde lenni, vére felforrott s talpaira ugorva, hozzá rohant s rikácsoló hangon kiáltá: „Hogy az ördög bújjon kendnek nagy szamár fejébe, hogyan merészelte ezen gazságot elkövetni?" A főerdészi segéd nem látszék megütközni e durva beszédmód felett, sőt inkább jó viz vala malmára. A legnagyobb alázatosággal feleié tehát: „Oh nagyságos erdőmester ur, szüntesse haragját, én semminek sem vagyok oka, mert én csak azt teljesítettem, a mi nekem parancsolva volt." E szavakat mondván, fél szemmel az igazgatót vizsgálá, kémlelendő, hogy szavai mily hatást gerjesztettek benne. „Micsoda? orditozék Buksi uram méregtől elfojtott hangon s önkénytelenül emelé fel öklét alattvalója ellen, — „nem kend állitotta-e fel a hajtókat? Valóban jó szerencséről beszélhetünk, hogy még életben vagyunk." „Én csak azt tettem; a mit nagyméltóságú erdőmester ur parancsolt nekem," — viszonzá a főerdészi segéd nyugodtsággal, — „a rosz vadászokat a hajtók közt helyeztem el, hogy a felugró vadak kereszt tűzbe szoríttassanak. " Buksi uram e hazugságon oly annyira felingerült, hogy dühében a közte és a főerdészi segéd közt fenálló viszonyról megfeledkezve, őt arczul vágá s azonkívül rútul lehordá. A főerdészi segéd ily durvaság következtében alig volt képes nyugodtan maradni, mindamellett leküzdé kitörni készülő haragját s ismételve mondá, hogy ő csak a kapott parancs szerint cselekedett. Buksi uram ezt hallva, egy második pofonra emelé