Ukermann Aladár: Buksy uram életrajza. Vadászati elbeszélés / Pest, Lauffer, 1871. / Sz.Zs. 1437

II. RÉSZ

99 A szobában ugyanis volt egy nagy almáriom, melyből oly nemii zaj hatott ki, mintha csizmákkal futkosnának benne; olykor egy-egy nyiszorgás vegyült a topogás közzé; olykor ismét ugy tetszék mintha valami rágná a fát, melyből a szekrény vala készítve. Rövid vártatva a szobának minden szögletében hangzék e különös zaj. Mihók kivételével mindnyájan elaludtak, még Buksi uram is, és igy csak az inas volt fültanuja e ritka hangzavarnak. Egyszerre ijedten sikita fel Buksi uram, kiugrék ágyából, miközben hajszálai az ég felé meredeztek. Mihók kérdezősködésérc végre hebegve kinyögé Buksi uram, hogy valami megharapta a fülét, ugyanazon valami arczán végig szaladt, s aztán párnája alatt kapargált és czinczogott. Az inas is meg volt a felől győződve, hogy a kisértetnek a vánkos alatt kell rejtőzködnie. Most ez egyszer azonban nem vett lőfegyvert, minthogy többször hallá, hogy a puska mit sem használ a boszorkányok ellen, jobbnak vélé tehát ha karddal álland a szellemnek ellenébe. Csakugyan előkeresett egy rozsda marta kardot, mely valaha Buksi uram valamelyik ősének díszkardja lehetett, s mely felől Buksi uram azt regélé, hogy a mohácsi csatában is használtatott; ezen becses ereklyével közeiedék Mihók igen ovatosan urának ágya felé. Buksi uram félelmében egy másik almárium mögé bujt, mig a többiek, álmaikból fölveretve Mihók körül gyűltek össze, ki bal kezével a vánkost emelé lassan fölfelé, mig jobbjában a szablya vágásra készen álla De bár Mihók nem tartozott a nagyon babonás emberek közzé, most az egyszer ijedten ereszté a fölemelt vánkost helyére vissza, e vész kiáltás kíséretében. „Itt az erdei rém." Alig ejté ki Mihók e szókat midőn a szobában lévő nők Buksi urammal élükön, borzasztó jajvészéklések közt rohantak ki a szobából. E szokatlan zajra megjelent a korcsmáros ingben és papucsokban, a zaj okát megtudandó. „Mért ordítanak ezen emberek oly rémitően? kérdé