Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

A szedegető

— 4

1 — főzni, ha egy kis lisztecskéje, meg egy kevéske zsiradékja is akadna hozzá, hanem még a télen is, azon a hideg, azon a borzasztó télen se kellene nekik, neki meg az ő kis gyermekeinek, fázni; fázni éjjel, fázni nappal, fázni folytonosan!. . . De boldog egy asszony lenne ő akkor! . . . Mennyi itt az a sok jó fa! Ott terül el egy sok századot végig ült bükkfa, a melyet már fél évszázad előtt döntött ki a helyéből valamely nagy vihar; ott felejtették szándékosan, mivelhogy akkor, mikor még használható volt, nem birt annyi értékkel, hogy a kiszállítás költségét ellensúlyozhatta volna; azután át meg átjárta a korhadás minden legkisebb porczikáját is. Az a nagy fa ugy veszett el itt örökre használatlanul. De nem, még sem; nem használatlanul, nem haszon nélkül maradt az ott. Ifjú fácskák keltek ki szétmállott kebeléből s ezeket táplálja bőséges televényzsirral; szép, egyenes, hosszú sudarakká nőttek már fel s nem rajtuk, hanem csak az emberek barbár „kulturáján" múlik, hogy belőlük soha se válhatik olyan óriás, mint a milyen az ősanyjuk volt. A körülötte sürün álló, sudár fák egymásnak sok ágát ölték meg, hogy ne akarjanak azok is osztozni a szűken kimért világosságban. Ez a sok meghalt ág mind ott fekszik egymás hátán, lenn a földön. Nem teherszám, hanem szekérszámra lehetne belőle megrakodni. És bűnnek mondják, ha a szegény özvegy egy keveset tördel magának belőle! . . . * A szétbontott kötél csakhamar megtelt az egyenletesen tördelt ágakkal. Próbálgatja a gyarapodó