Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

A szedegető

— 42 — köteg súlyát, hogy vájjon birja-e? Biz az nehéz, de azért csak rak hozzá még; még egyet, no még csak egy kicsit. Majd megpihen ő vele, ha kell többször is ; de ha már itt van, hát csak nem megy haza üresen ? Végre összeköti a csomót jó erősen, hogy konynyebben vihesse; de nem bir vele, nem tudja a hátára venni. Ha arra a korhadt bükkfára fel tudná tenni, akkor majd menne a dolog; de az a köteg nagyon nehéz, hasztalan erőködik: nem birja oda felemelni. Szétbontja újra, az ágak felét kiveszi belőle s a másik felét újra összekötve helyezi arra a fára; itt helyezi vissza a kötélbe a másik részt, oda guggol és most csakugyan sikerül: nagy ügygyeibajjal ráerősíti azt a súlyos terhet a vállaira. Egy nagy fohász, még nagyobb erőfeszítés, és — megy, indul neki annak a keserves útnak hazafelé ; hegynek föl, völgynek le, csaknem megszakad a nagy suly alatt. Itt-ott nekitámasztja a terhét valamely görbe fa derekának, hogy legalább ennyit is pihenhessen, ha már többet nem lehet; s vigasztalja magát, hogy mind közelebb ér az erdő széléhez, a melynek árkába beleülve, a parton az egész terhet nyugtathatja ; onnan aztán majd csak elér hazáig. És elérte azt a sóvárgott erdőárkot s pihent is egy nagyot; nagy szükség volt rá. De már ott ólálkodott mellette a rettegett szerencsétlenség: az irgalmatlan, durva Márton, ki az erdőszéli puha pázsiton oda sompolygott hozzá nesztelenül, egészen a közelébe; s megvárta ott, mig, nagy fáradság árán, újra meg nem indult.