Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Megfagyva

— 210 — lehetetlen; vájjon ki keresné őt most itt? Nem volt az más, mint egy élesebb sivitása a szélnek, a mint a szikla ormán megtörött. El kezdett fázni; reszkettek a lábai, karjai, remegett az egész teste s a foga vaczogott. Tudta, hogy csak találomra botorkál a már jól megnőtt hóban,, hogy teljesen ismeretlen helyre jutott, a melyről csak az Isten segítségével lehet menekvése. Igen, az Úristen ! 0 hozzá kell folyamodnia. És el kezdett imádkozni. - Istenem, csak nem engeded, hogy itt nyomorúságos halállal haljak meg ?! Egyszerre: éles sikolyt hallatva, belebukott egy árokba. El vagyok veszve, meg kell fagynom! Jaj nekem, miért nem maradtam a kolostorban ? Szegény atyám! . . . És megfeszítette az utolsó erejét, hogy az árokból kijuthasson. De az árok fala meredek, fagyos,, havas, sikos volt; nem birt rajta fölkapaszkodni. Hosszas küzdelem után megadta magát rettenetes sorsának. Leült a hóra s szinte jól esett neki ez a halálos pihenés; már nem is fázott és nem fájt semmije, csak a lába, a mefyet esése közben megsértett ; dermedtség fogta el egész testét és álom kerülgette szemeit. De a gondolatok ébren voltak.. Fölkeresték beteg apját, a ki nem fogja az ő halálának hirét túlélni; megtalálták Pistát, az ő egyetlen testvérét, a ki ebben a borzasztó hidegben szintén fázik és szenved most, messze innen . . . egy másik, soha nem látott vad helyen. És ráakadtak ezek a gondolatok Sudár Imrére is, arra a szegény