Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

Megfagyva

— 211 — sánta legényre, a kit csak ma jegyzett el neki a haldokló apa. Eszébe jutnak az elmúlt évek. Az az idő, a mikor a rét szélén eg}'ütt őrizték Sudár Imrével a libákat és közös erővel fehérítették azt a vásznat, a melynek fonalát az ő kedves édes szüléje fonta. Aztán megnőttek, és az Imre mindig csak az ő társaságát kereste ezután is. Nem mondta soha egy szóval se, hogy szereti, de beszéltek eleget a szemei, meg a cselekedetei. És ő ? Bizony soha se gondolt még arra, hogy szereti-e, hogy legényt szeressen. Csak ma, mikor az édesapja megmondotta neki, hogy az Imre felesége legyen, tudta meg, hogy hiszen ő is Imrét szereti. És most, éppen ma, mikor ezt megtudta, kell neki meghalnia ; meghalni ugy, hogy ezt Imrének már meg se mondhatta ! . . . De hallga! Megint mintha kiáltottak volna . . . És csakugyan, újra hallatszik a kiáltás, még pedig közelről. És kiáltott ő is az élethez kapaszkodó erejének végső megfeszítésével. Imre volt, ki végre megtalálta Zsuzsikát abban a hófödte árokban s egy pillanat alatt nála termett. — Szegény leány te, beleestél ebbe a csúnya árokba! Gyere galambom, kivezetlek innen. Menjünk, siessünk, édesapád már régen aggódik miattad. Csakhogy Zsuzsi erre már nem volt képes; az egész teste meg volt dermedve. Nem bírt fölkelni helyéről s mikor a legény fölsegítette, nem tudott egy lépést is tenni, visszahanyatlott előbbi helyére, a hóba! . . . Imre, ki maga is agyon volt fázva, megrémült s 14*