Tanos Pál: Az erdő világa / Budapest, Singer és Wolfner, 1895. / Sz.Zs. 1481

A tolvajpuskás

- Tas - ' Az a remegő ifjú maga se tudta ezt. Jaj, csak bár elhibázta volna azt a szegény állatot ! De látta, hogy elesett s igy bizonyos, hogy meg van lőve. A lőhely véres s a vérnyomon el lehet menni. Jaj, csak találná meg, hogy legalább közelről láthatná azt az őzet; az első őzet, a mit életében lőtt! És ment a vérnyomon be a bokrok közé; félve, vágyva tekintett minden bokor alá. Egyszer csak ott látta maga előtt azt a szép állatot, mely a halállal vívódva már, gyilkosának láttára s a menekülés lehetetlenségének érzetében, fájdalmasan elbőditette magát. Az a gyilkos pedig eldobva a puskát, letérdelt áldozata mellé s simogatta, czirogatta, ölelte, csókolta és siratta; siratta, mert könyet, valóságos könycseppet látott annak az őznek a szemében is ! Sötét volt már nagyon s az égbolt valamennyi csillaga fénylett, mikor az élő ember, az ő bűnének súlyos érzetével, elbúcsúzott attól a halott állattól. * Az az őzbak ott pusztult el, a hol elesett, az Isten szabad ege alatt temetetlenül és azon a járatlan erdőrészen mindenki által észrevétlenül; magát a legértékesebb részét, annak az első őzbaknak az agancsát, is csak egy év múlva merte „megtalálni" az, a ki eközben már jóval alább jutott a lejtőn. Az első lépést, a mely olyan hosszú lelki küzdelem után s ekkor is talán csak véletlenül, elhatározott szándék nélkül, esett meg, követte a második, a harmadik és a többi lépés; az őzbakot követte sorsában a vadkan s ezután következett az erdők királya: a szarvas.