Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

A nyárfa

szeg belé az ember az ő gyilkos kedvteléseivel a természet­nek legbékésebb idillikus nyugalmába! Szép az én nyárfám a nyári nap hevében, mikor tövét árnyék takarja és az árnyék közé ezer meg ezer nyughatat­lanul tánczolö aranypénzt szór a tapsoló levelek között átszűrődő napsugár. Olyan ilyenkor az alja, mintha arany­halak pikkelyeivel szórta volna fel alatta a földet valami pazarló tündér. Ámde elmúlnak a hosszú nappalok, felhők mögé rejtőzik maga a nap is, a táj lehervad és bús nyögés­sel jár fölötte a kóbor őszi szél. A termést már behordták szorgos kezek, a nyárnak vidám vendégeit melegebb tájé­kokra szólította a vándor ösztön. Amint a szél jár-kel a fa lombja között, a levelek nem suttognak többé oly nyájas rejtelmesen, mint a nyáron tették. Súrlódó, zörgő hang kél közöttük a szellő nyomán s a hajladozó ágak mintha lemondóan sóhajtanának közbe egyet­egyet. Hűvös éjszakákra következő reggeleken egyik levél a másik után mond búcsút a fatörzsnek, halk libegéssel válik el tőle és forogva, tétován ereszkedik alá, miközben fölváltva mutogatja sima zöld színét és fehér pelyhes visszáját. Halk zörrenéssel telepszik a földre, hol minden élők sorsa várja: a csendes enyészet. Mikor az őszön utoljára meglátogattam kedvenczemet: november végi rideg őszi alkonyat idején volt. Az égbolton havas felhők űzték egymást, a nyugati ég alján egy égő csík ragyogott még, de a fa koronáját már sötéten megülte az égi homály s téli ködök gyülekeztek a Duna medre fölött. Kóbor czigányok ütöttek sátort a nyárfám mellett elterülő gyepen. Pattogó tűzrakás élénk fénye világított a sátor előtt s fantasztikus, komor alakok árnyképei guggoltak a tűz körül s a tűznek vérszínű reflexe nyugtalanul szaladozott föl és le a sötét háttérben világító világos színű faderekon. A novem­beri éjszaka barátságtalanul hűvös lehellete még a rajkóknak is kedvét szegte és egy sem jelentkezett, noha a kocsit -M 86 »«-

Next

/
Oldalképek
Tartalom