Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

A krivosjei farkasok

ségeit, báját, zordon fenségét és rejtett szépségeit becsülni tudjuk. Ötven éve lesz immár annak, hogy ottani benyomásaimat #összegyűjtöttem, de frissen megőriztem őket s mivel odalenn a viszonyok ötven év alatt is csak nagyon keveset változtak, leírásom bizonyára ráillik emberekre és viszonyokra egyaránt ma is. Ahol a természet kincseket nem ád, csak nehezen hozzáférhető szépségeit kínálja, azt a vidéket a kultura és a haladás messze elkerülik. A természet zabolátlan erői maradnak uralkodók és az elemek ősi küzdelme között az a kevés számú ember is, akit származása és sorsa oda köt, megmarad az ős állapotban, ugyanabban a szegénységben, igénytelenségben és a folytonos küzdelmektől megaczélozott harczkészségben, amelyben apái is évszázadokon át külső befolyástól menten éltek. Érdekes ezen a földön minden, maga a föld, e sziklákká meredt hullámzó tenger, a szelek járása, az éghajlati viszonyok, az emberek és az állatok, mert mindegyikre rányomta bélyegét egy minden emberi befolyással daczoló szeszélye a nagy természetnek. Még a vizek is másként viselkednek itt, mint egyebütt. A csapadék nem gyűlik tócsákba, forrásokba és patakokba, mint máshol. A hulló esőt nyomtalanul elnyelik a karsztnak számláihatatlan odvai és szakadékai. A vizek csak a hegy mélyében egyesülhetnek és onnét mint tekintélyes bővizű patakok, sőt folyók törnek elő a hegység lábánál, hogy rövidke folyás után a tengerbe szakadjanak. Mint fiatal hadnagyot, szenvedélyes vadászt és nagy természetimádót ellenállhatlan vágy vonzott erre a csodás vidékre. Ifjú képzelmemet kedvencz olvasmányaim még jobban feltüzelték. Különösen egy orosz tiszt kaukázusi kalandjait olvasgattam nagy érdeklődéssel és az a meggyőződés kelt bennem, hogy hasonlókat én is megélhetek, ha sikerül a déli Dalmácziában fekvő katonai állomások valamelyikére eljutnom. El lehet képzelni az én nagy örömömet, midőn -i- 18 -