Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Hóviharban

szorongó bizonytalanság érzete, ismeretlen veszélyek sejtelme váltja föl. Újabb zökkenés, a lovak újból megállanak és mindnyájunknak az a gondolata támad, hogy itt kell a véget bevárnunk. Nincsen szabadulás. A szél most már mintegy bőszült fenevad dühöng, vadul csapkodja arczunkba a havat, az ember érzi, amint a fagy fokonként erőt vesz tagjain s a fáradságtól is elcsigázott lovacskáink nyárfalevélként reszketnek a szán előtt. Érzem teljes tehetetlenségemet és keserű megadással húzódom a szán sarkába, ahol talán kevésbbé vagyok kitéve a szél suhogó korbácsütéseinek. Mult és jelen is kezdenek összekavarodni elménkben. Emlékek tolulnak elém a múltból gyors egymásutánban, mintha most történnének. A kavargó fehérség, mely körülvesz, mint a forgószél által hajtott örvény, egész az égig csúcsosodik, emberféle alakot ölt és hideg csontkézzel nyúl felém. Ez hát a halál! Ijedten riadok föl, könyörögve kérem a többieket, hogy induljunk tovább. Bármerre, bárhova csak el innét, ahol a tétlen ácsorgásban mindnyájunkra a fagyos halál leselkedik. El is indulunk. Czéltalanul, esetlenül botlunk a havas éjszakában s végül lovastul, mindenestül bele zuhantunk egy mély útba, ahol úr és kocsis, podgyász és ló egy mélységes hótorlasz fenekén zűrzavaros tömeggé gomolyódik. Ez a látszólagos szerencsétlenség volt a megmentőnk. Csontja senkinek sem törött s a nagy tevékenységben, amelylyel a gödörből magunkat, holminkat és lovainkat kimenteni igyekeztünk, némileg újra fölmelegedtünk és aggodalmaink is mintha némileg csillapultak volna. Mire mindent újból felraktunk, a jámboran tűrő lovakat befogtuk s indulás előtt egy kissé körültekintettünk: mintha enyhült volna a vihar és megritkult volna a hóesés. Még egy félóra telt el czéltalan kóválygásban, aztán a vihar eltilt, a fellegek eloszlottak és csillagok tűntek föl az égen, a távolból pedig egy vasúti állomás piros és zöld lámpái barátságosan -M hí M.