Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Hóviharban

arra, hogy az egész éjszakát a szabadban töltsük. A viharnak és havazásnak is ki tudja mikor lesz vége. Tehát csak előre, előre egy jónak sejtett irányban, amelyhez azonban egyikünknek sincsen valódi bizalma. A hóesés mindig sűrűbb, a szél mindig kegyetlenebb, a fagy mindig dermesztőbb lesz. Az erős, imént még fürge lovacskák mindig fáradtabban törtetnek a helyenként magas rétegben összetorlódott friss havon keresztül. Prüszkölésük és fújtató lélegzetük zaja mindig sűrűbben vegyül a csengők egyhangúan csörömpölő zajába. A szán ütődéseiből éreztük, hogy árkon, bokron, barázdákon, bukkanókon át vezet az útunk, de senki sem tudja, hová. Majd ijedt horkantások közt elállanak a lovak s mintegy kémlelve szimatolnak a vak éjben. A helyzet teljesen vigasztalan. A műveletlen parasztembert hagyja el először a kitartás. A kocsis nyöszörögve panaszkodik, hogy kezét, lábát már nem érzi s hogy a lovak nem birják tovább. A gazda szó nélkül félretolja a bakról a gyámoltalant, kézbeveszi a gyeplőket s némi nógatásra újból megindulnak a szegény párák s a vigasztalan éjféli karuszel újból kezdetét veszi. A víg csörgők hangja közé azonban most már egyéb hangok vegyülnek. A kocsis kétségbeesve sopánkodik s a pesti úr is mély sóhajtások között tördeli a kezeit. Nyilván a családjára gondol. A rossz példa engem is vonz és az imént kedélyes hangulatból kiesve, mindig sötétebb aggodalmak prédája leszek. Hallucinációk bántanak. A fehér sötétség leple mintha fölszakadoznék, a távolban facsoportok, épületek merülnek föl szemeim előtt. A csengetyűhang távoli harangszóba olvad, az élet hangjait, kutyaugatást vélek hallani. Csalódás. A feltűnő képek újból letűnnek, összefolynak, átalakulnak, a horizonton végig pislogó fények járnak tánczot káprázó szemeim előtt. Az imént még elég meleget nyújtó bunda alá kegyetlenül befurakodik a szél, egyik borzongás a másikat követi s a melegen ülő ember nyugodt, biztos öntudatát -M 140 -