Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Hóviharban

kísérhető fehér kavargásban, ebben az inkább sejtett, mint hallott, de azért intenzív sustorgásban érzékeim mintha egymásután felmondották volna a szolgálatot. A lovak csengőjét, mint valami nagyon távoli kellemes harangjátékot véltem észlelni s ha a szántalp alattunk szokás szerint egyetegyet mozdult, az is mint valami távoli állati hang tűnt föl előttem. A hóesés utóbb annyira sűrűsbödött, hogy a lovak feje egészen eltűnt szemeim elől s csak az egy-két arasznyi távolban levő dolgokat lehetett még felismerni. Miközben ezt megfigyeltem, először jutott kóválygó gondolataim között: eszembe, hogy a nyom, amelyen elindultunk, már régen be van havazva s könnyen megtörténhetik, hogy a fával nem jelölt dűlőútról letérve, eltévedünk. Éppen szólni akartam a kocsishoz, hogy őt nagyobb óvatosságra intsem, de ez is jó időbe került, mert ama félálomból, melybe az imént vázolt egyhangú benyomások mintegy beleszédítettek, szinte erővel kellett magamat felráznom. Eközben azonban a dolgok egészen más fordulatot vettek. A szán egy párszor nagyot billent, úgy hogy mi bennülök majdnem kifordultunk belőle, még egy pár erős zökkenés és a lovak hirtelen megállanak. A kocsis hátrafordul és. tanácstalan, gyámoltalan arczot vágva jelenti, hogy az útról letévedt és nem tudja merre jár. Általános megrökönyödés,, tanácskozás, hogy milyen irányt vegyünk, de természetesen senki, határozott tanácsot adni nem tud s végül megállapodtunk abban, hogy az ilyen dolgokban leginkább tapasztalt gazda vegye át a vezetést. A szél mindig érzékenyebb hideget hoz, bundáinkban is érezzük, mint növekszik a dermesztő hideg fokról-fokra. A tájék tudtunkkal eléggé bővelkedik mély utakban és vízmosásokban és így vaktában való szánkázás nem kis veszélylyel jár. Megállani azonban nem lehet, mert az erős menéstől párolgó lovakat biztos veszedelemnek, talán a megfagyásnak tesszük ki és magunk sem vállalkozhatunk: -m 139 ««-