Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Hóviharban

viharban vesz körül bennünket, amely megrabol úgyszólván: összes érzékeinktől s a lélekben a teljes elhagyatottságérzetét kelti föl. Magam is végig tapasztaltam ezeket a benyomásokat néhány évvel ezelőtt egy kedélyes hajtóvadászat után, mikor annak befejeztével, eleinte mit sem sejtve, a legjobb kedélyállapotban gyanútlanul útra keltünk a vasúti állomás feléErősen esteledett ugyan már s az eget nehéz ónszínű felhők takarták, de jó szánút volt, a szán elé fogott két erős lovacska vígan rázta a csengőket s egyikünk sem gondolt arra, hogy ötnegyedórai úton valami bajunk történhessék. Még a kocsisunk is igen megnyugtató külsejű,, medveerős legény volt, mi pedig hárman, egy tizenhárom próbás gazda, egy pesti úr és szerény magam, nagyszerűen felbundázva és felbotosozva, kényelmesen éreztük magunkat a szánkóban. Alig hagytuk el azonban az első két kilométert, máris rendkívül sűrűn kezdett hullani a hó s a meglehetős erővel támadt szél, rézsút irányban sodorta a sűrű fehér tömeget. Az átélt fáradalmak és egy álmatlan éjszaka amúgy is hajlandóvá tettek mind a hármunkat a csendes bóbiskolásra és így az eleinte élénk diskurzus csakhamar alább hagyott, majd végképp kiapadt és ki-ki a bundája gallérjába húzódva, kezdett szunyókálni. A gazda, a sokat kocsizó emberek egykedvű közönyével ült közöttünk, a pesti úr időnként fölébredő nyugtalansággal nézett körül abban a mindinkább szűkülő körben, ameddig a körülöttünk kavargó fehér homály látni engedett. Én eleinte azzal mulattam, hogy átengedem magam az ellenállhatatlanul rám telepedő félálomnak, a körülöttem és rajtam tánczoló hópihéket figyeltem és szemmel kísértem, amint a szán mellett jobbra-balra a széltől hordott hónak sebesen áramló özöne mellettünk víz gyanánt elfolyni látszott. Ebben a folytonosan érzett, de tulajdonképpen szemmel nem -m 138 »-