Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Ünőke regenye

szőr és mindig több időre maradt el anyjától, nem riasztotta még az éjszaka titkos homálya sem annyira, sőt mikor az erdőn nőni kezdett az árnyék, leszállottak az alkony ködéi és titokzatos sóhajokként suhogtak végig a kóbor esti szellők a zúgó fasudarak között, megnevezhetlen vágyódás fogta el valami ismeretlen, még soha nem tapasztalt után s önfeledten kóborolta be ilyenkor az erdő legelhagyottabb rejtekeit. Midőn egyízben ily kóborlás alkalmával valamely forrás vizéből oltotta szomját, tekintete önkéntelenül is a vízben tükröződő saját képére esett. Elégülten vizsgálta ruganyos szárainak előkelő szépségét, derekának kecses hajlását és karcsú nyakát. Elsőízben történt, hogy szépnek találta önmagát, feltámadt benne a hiúság. Ringadozva tetszelgett önmagának s ezen az estén soká, igen soká leste ébren s egyedül az alkony szépségeit. A lábas szélén egy kirúgó sziklapárkányon állva, nagy területet belátott. Előtte mély völgytölcsér terült el, kisebb tisztásokkal tarkázva s míg idefönn még az alkonyodó nap visszfénye világított, alant már mindent egyforma szürke homályba foglalt a közelgő éj. A csendet mi sem bátorkodott megtörni, még a czinke sem pisszent s a rigó sem nyugtalankodott. Ekkor a völgy mélyén egy hatalmas orgonahang szólalt meg váratlanul és erőszakosan, először szaggatott, mély bőgés, aztán mindig erősbülő, mindinkább mélyülő, a velőkig ható ordítás. Ünőke földbegyökerező lábakkal állt ott és rémületében azt hitte, hogy valami ismeretlen szörnyeteg készül ellene. Szerencsére a veszély nem volt ily nagy és nem is volt ily közel. Jó száz lépésre tőle, a völgyben egy kapitális agancsár lépett ki a tisztásra megvetve hatalmas nyakát, súlyos fejdíszét a hátára fektetve: ismételte a bömbölő, harczrahívó csatakiáltást. Nagy távolból elmosódó szaggatott hangokban feleletet is kapott, ami méginkább feltüzelte és arra indította, hogy most már határozott czéllal a távoli 133 -