Szilárd Ferenc: Ébredés az erdőn / Budapest, Pátria, 1913. / Sz.Zs. 1642

Ünőke regenye

vetélytárs felkeresésére induljon. Agancsa csattogott a sűrűben, amint folytonos bömbölés közt bosszúsan elvonult. Ünőke félelemmel vegyes bámulattal tekintett utána. Ez hát az erdők királya, ez a hatalmas kényúr, a fejedelmi parancsoló. Rettegést és vonzalmat kelt egyaránt. Félni kell tőle és mégis húzódni az ő oltalma alá. Az ő közelében bizonyára nem oly ijesztők az éj borzalmai. így határozta el magát Ünőke, hogy ő is a nagy úr háreméhez szegődjék, de csak úgyszólván távolról, minden tolakodás nélkül, úgy hogy a gondjaival elfoglalt kényúr egyelőre nem is szerezhetett felőle tudomást. Csak távolról akarta őt bámulni, a férfias erőnek ezt a félelmesen szép megtestesülését. Egyegy sűrű bokorba rejtőzve, órahosszat kísérte őt figyelemmel, mint egy álomjáró követte őt útjain s boldog volt, hogy láthatta. Egy kora hajnalon is így állott rejtekhelyén, tőle nem nagy távolban tüdeje teljes erejéből orgonázott a féltékenységében bőszülésig felizgatott agancsár. Nyakán már vastagra dagadtak az erek, forró páráját fehér felhők alakjában gomolygatta ki a hűvös hajnali levegőbe. Amint így bámulta őt a látvány vad szépségétől lebilincselt ünő, túl rajta egy ismerős arczot fedez föl a sűrűben, a régi jól ismert öreg vadász arczát ... De nem marad ideje gondolkozni sem afelett, hogy mit jelentsen ez. Hatalmas durranás ... a bika tűzben rogy össze, — de szegény Ünőke is valami égető meleget érez a szíve körül, lassan a harasztra roskad és megtörő szemei előtt zavaros képbe olvad a letört hős, az előrohanó vadászok ... a pirosan omló vér. — Gratulálok, kegyelmes uram, — szólt az öreg vadász és a bika vérébe mártott cserágat nyújtott át a szerencsés lövőnek. Eközben tekintete a távolabb vergődő Ünőkére esett, részvéttel lépett hozzá, de mihamar meggyőződött róla, hogy a halál itt is befejezte már pusztító munkáját. -m 134 -