Szalbek György: Vadászok könyve / Hieover után. Pest, Számvald, 1854. / Sz.Zs. 1436

NEGYEDIK FEJEZET

82 a kantárszárakat alig tartotta s lovát egészen eleresztette, de tőlem távol levén. nem figyelmeztethettem, s annyival kevésbé , mert magamnak is elég dolgom volt azzal, hogy a szürkét együtt tartsam. A dőlő egyik részén egy korlát volt, melyen szürkém még meglehetősen átugrott; barátom azonban azt elkerülni akarván, ugrásra más helyet keresve, oldalt ellovagolt, és hogy a kerülés miatt ne veszítse helyét egy mély szántáson végig zavarta lovát. A ló galop-ugrása mindig lassúbb és rövidebb lön, már csak ugy habiczkált s végre ereje ki levén merítve , midőn a sövényhez érkezett , megállott. Én oda ügettem. — Tiz ilyen d..gel felér a szürke, kiáltja barátom, ez már kiállott, s az még egész erőben van. — Az meglehet, hogy lélekzete csöndesebb, de már nincs egy csép erő sem benne, elannyira hogy egy dűlőn át sem birna menni. Megtevők a magunkét s legjobb lesz most haza indulnunk, annyival is inkább, mert szerencsénkre közel vagyunk oda. Lova néhány perez múlva magához fog térni, de a szürkének annyira kijutott, hogy ugyan jó darab ideig kell pihentetni, mig újból vadászni lehet rajta. Nemsokára hon voltunk. Barátom lova csakhamar erőre vergődött; de a szürke annyira elfáradt, hogy csak nagynehezen birtam azt haza is vezetni. — Különös e lónak kinézése, mondja barátom : — csak nem fog megdögleni ? nem lenne-e jó rajta eret vágatni ? — Ne féltse; a szürke nincs életveszedelemben, csak el van fáradva, s ezért jó lesz valami hütőszert adni annak, erre levén szüksége, nem pedig érvágásra. Egy pohár