Rodiczky Jenő: A hazai vadászat multjából és jelenéből / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1434

Solymászat

Sólymászat. Tér és idő felett gyözelmeskedni mindenha törekvése volt a haladó emberiségnek. E czélra elsőbben az állatvilágban keresett magának szövetségeseket. így lett hírmondója a kitartó röptű galamb és hóditó útjaiban hü társa a gyorslábú ló. A vadász pedig a magasból — hova sem az ö kezdetleges nyila nem ért, sem a mi tökéletessé tett fegyvereink nem visznek — merész vadászsólymával hozatta le a röpke szárnyas vadat, vagy pedig a gyorsan iramodó nyul után küldé. Ha annak az okát keresem, hogy mi tette a sólymászatot oly kedveltté, hogy hosszú évszázadokon át a vadászati módok legelsőjének vallhassák, a francziával én is legelőször az asszonyt keresem. A bölény- és medvevadászat erös szivet, erös kart és ép idegeket követel, de nem tűrte a nök jelenlétét; ellenben a sólymászat kiapadhatatlan forrásának mutatkozott a nök iránti gyengéd hódolat kifejthetésére. Arany János Buda halála czimü époszában erre vonatkozólag énekli: Maga is bátyjával paripára mozdul, Sólvmászni fehérnép velük együtt buzdul. Ez okon minden ország deli ifja előtt méltó becsben állott. Másfelöl a sólymászat alkalmat szolgáltatott a nagyúri fényűzés és pompa festői kifejezésére. A sólymászó uri társaság mindig gazdagon feldiszitett, gyorsfutásu lovakon jelent meg a vadászat színhelyén. A sólyom, mely az egyptomiak szent madara volt, a középkorban a nemesség jelvénye lett; abban az időben, a midőn a büszke mondás érvénye : «Nemes vadász szabadsága, a meddig az ég kéklik», a vadászati felségjogok által mind kisebb térre szoríttatott ... Ez időben a szegény nemes, kit