Nagy-Ölvedy Károly: A fácántenyésztés / Pest, Khór és Wein, 1869. / Sz.Zs. 1499

1. §. Hona, leírása s szokása a fácánnak

nincsenek, úgy szétterülnek az újra fölszántott földeken s nagy szerénységgel fölkeresik a magvakat, melyeket a szántovas és borona nem takart el. Napfölkeltekor, vagy alkonyatkor 4-5 óra tájban lesbe állva, könynyü a fácánokat az erdőség szélein meglepni, midőn folyvást ugyanazon egyes úton az erdőből a szántóföldekre mennek. A tél a fácáuokra nézve a legkedvezőtlenebb időzak, mert számukra kevés segély forrást nyit; ez nekik a nélkülözés és éhség ideje, mert alig találnak egyebet makknál, gesztenyénél, bikkmakknál, s nebány száraz bogyónál, mely bizonyos erdeifáról lehull, s melyet a moh és hó alól ki kell kaparniuk. Mihelyt lement a nap, a fácáuok hasonlóan szelíd tyúkjainkhoz felülnek a fára. Ekkor oly tájékra húzódnak, hol magas tölgyek vannak, hogy ott töltsék az éjt. Igen valószínű, hogy ezen okos elővigyázat, önfeníartási ösztönüknél fogva történik. Menynyi ellenségtől kellene rettegniök, ha az éjt a földön töltenék! Nem esnének-e zsákmányúl a menyétnek, rókának, vadmacskának, szóval minden ragadozó állatnak ? Midőn bizonyos magasságra felülnek, még nincsenek ugyan tökéletes biztosságban a ragadozó állatok ellenében, mivel némelyek közülök szintén a fára másznak ; mégis a megragadás lehetsége egy kissé akadályozva van.