Lendl Adolf: Uti levelek két világrészből / Budapest, [s. n.], 1911. / Sz.Zs. 1551

Körültekintés Konstantinápolyban

14 Megkérdik tőle, hogy boldog-e? Azt mondja, hogy igen! - Add ide hát az inged, aranynyal mérjük fel! - Nevetve feleli a szegény ember — hogy neki nincsen inge! És ha leszállhatna a szultán a trónjáról a szegény egyszerűségbe, boldog lehetne talán ő is, miként a mi szegény evezősünk az, a ki mindig énekelt és szintén nem volt inge. Stambul már sötét volt, a mikor ismét parthoz értünk. Alsó fokán álló világító tornya messze küldte ki fényes sugarait és óva intett, ott ne szálljon partra senki. Mert éjjel török városban keresztény embernek nincsen helye. A galatai part felé huzódtunk tehát és ott kiszállva, elbucsuztunk boldog emberünktől. Szállónkba siettünk. Ott a reggeli meglepetés ért bennünket újból. Ismét egypár titkosrendőr állott szállónk előtt és várta hazajövetelünket. Mert mi veszedelmes emberek voltunk a konstantinápolyi rendőrség szemében. Három nagy ládával találtak nálunk különböző gyűjtő és preparáló eszközöket — hiszen gyűjteni akartunk állatokat, sokat a M. N. Muzeum gyarapítására. Meg üvegek, bádogdobozok, folyadékok és sok egyéb is volt velünk. Minden anarchista igy érkezik, mondogatták magukban és bár nem bántottak, de szigorúan őriztek. Oly nagy a félelem Konstantinápolyban az utolsó merényletek óta. Még két napot ott töltöttünk, hogy megnézzük a város nevezetességeit, Aja Szófiát, Jusztinianusz császár világremek nagy templomát; az üvöltő derviseket, a skutarii temetőt, milliónyi sirját és cziprusligetét, meg sok egyebet. Azután elintéztük dolgainkat az osztrák-magyar Nagykövetségen. Szívesen voltak segítségünkre, hogy tovább utazhassunk. Messzebb, távolabb, elhagyatott vidékre, Kis-Ázsia belsejébe. Másnap épen csak hajnalodott, a mikor hajóra szálltunk, hogy Európát elhagyjuk. Hogy milyen volt a sorsunk azután Ázsiában, a következőkben elmondom. *