Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

80 immár. Az apró madárság csoportokba állott; millió veréb kering az ólak körül s czinkék, pintyek, fakúszómadarak élénkítik meg az ember közelét, sármányok, pipiskék, sordélyok rebbennek az útfélen, míg a ködös levegőt csúnya fekete madarak népesítik, aggságos jóslatokkal kiáltva tele a süket pusztai hall. gatagságot: „kár, kár". . . Hát bizony kár, hogy minden szépnek elmúlása vagyon; a fekete madarak gyászmenete erről ad hírt, ezt g}^ászolja. Mikor fehérre színesedik a világ, az már a megváltás képe; a gomolygó fekete felnő felette gyászlengetése a szomorúságnak és a varjak: a bizarr díszítés pompája ... Ám a föld hermelinpalástjá alatt a fenkölt eszmény szívverése dobban s millió parányba ömleszti szét az élet csírjait, melyek mind egy véghetetlen szeretet fenséges ideálizmusából nyerik életképességüket a soha el nem múló megújuláshoz. Mekkora szeretet lehet az, mely a jég villanásából, jégszilánkok dermedetéből, fagyasztó leheletből meríti lángjait, azt a hévséget, mely jeget, hószilánkot olvaszt, jéggé vált szíveket indít serkenetre s színes, illatos virágfejekkel rakja ki ismét és ismét a züllött földi világot! . . . Kint a nagy tavak körül még alig venni észre az életpusztulás jeleit; de a sok darvadozó szárnyas már nem a mi tollas népünkből való. Északi költözködők azok s csak a nagy út fáradalmait pihenik a fekete puszták fénytelen, fakó vizein, lápok fekete vizén, ahol az elsárgult nád integet nekik búcsúiidvözletet. Mikor aztán a kelő hold aranykereke megvilágítja a sötét tájakat, felkerekedik a tollas tábor s megy. Belefurakodnak a rejtelmes sötétség titkaiba a suhanó árnyak százai, ezrei, a titkos újjmutatás nyomait követve, csak zizegő szárnyverésök s egy-egy felsikoltó fájdalmas panaszszólás az, mely jelt ád a gondolatnak, hogy röpke szárnyain suhanva, kísérje a kedvencz vándorokat a végtelenség jeltelen útjain. — így folyik ez nap-nap mellett egy darabig; az eltávozottakat új rajok követik. Az a sok ezernyi madárnyom, mely a vízparti fövénybe van nyomva, végre megfejthetetlen kúsza hierogliffé változik átal, melyből nincs tudós madarász, mely kiokosodni képes volna. A sok elkésett sneff, kacsa, gojzer, lúd, a mely csak megfordult az ily, talán utolsó kedves állomásain a haza földjének, — odanyomja az etikettjét a haza fövényébe, mint a túrista, ki fába, sziklák falaiba vésve örökít jeleket szép emlékei maradandó szimbolumáúl. A vizek világa ám lassanként szürke ködbe vész, gomolygó párák szakadnak rá átláthatlanul s elfednek a szem elől minden látnivalót, csak a hangok hallatszanak: ludak gágogása, egy-egy elhaló, színtelen fütty, vagy a bíbicz szomorú „búvik" szava s néha-néha távoli ágyúdörgés morajához hasonló robaj, mikor a vérszomjas réti-sasok közibéjiik vágnak a pihenő madársokadalomnak s ezernyi szárny csapja meg egyszerre a levegőt. Árnyak, fantasztikus alakok szilhutképei mozdulnak meg ilyenkor a gomolygó szürkeségben, mintha villanó fantomok tűnnének tova, — majd gyorsan ködbe vész minden mozzanat, csak a különös hangok, füttyök, kiáltások érdes szólamai, trillái, modulácziói hatnak el még a fülhöz: a sok ezernyi szárnyas egymást hívogató szavának zsibongó zűrzavara, tartós rezdülése a levegőégben, mintha elszakadt czimbalomhúrok csengése zúgna végig a táj felett. —