Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

81 Jő egy éjszaka aztán — s a lomlián, sárgán kelő nap csak üres vízre bámul; dér futja be a zörgős vízi növényt, a tóság gíz-gazait, zsombékok üstökét s a dermesztő fuvalom végső akkordjait fújja annak a riasztó marsrutának, amely idegenbe készteti a szárnyas lények utolsóját is tájainkról. Még a pólimadár furulyázása hallik olykor a sötét éjben, mintha a pásztorsípok méla echója szállna vissza, — s ezzel aztán hosszúhosszú időre vége is égen és földön a madárélet minden mozgalmasságának és a levegőég csendes hallgatagságba merülve vesztegel a behúnyt szemű éjben. Alig hogy az utolsó faleveleket is lekapkodta a hideg északi szél s költözködő madaraink utolsói is elmentek, már is kezdenek jelentkezni északi madár vendégeink. A puszták kútágasára messzefehérlő nagy madár kap fel: a gyönyörű hóölyv (Archibuteo lagopus), az északi hómezők tipikus madara — és megjelenik a verébtanyák körül az az ökölnyi kis ragadozó (Falco aesalon), mely megöli a túzokot is, ha vérengző kedvében van. Mikor nagy verébseregeket látunk kavarogni erős hussanással, csellegéssel, mintha szél hordaná őket, — akkor az a kis vérszopó van a nyomukban, vagy a karvaly (Accipiter nisus) leczkézteti az apró szájas frekvencziát. Galamboknak is nagy a veszedelmük, aggságuk már a hűvös novemberrel, mikor a héját (Astur), és sólymot (Falco peregrinus) a madárhiány az emberi lakok közelére utalja. Sok feltépett keblű szegény galamb keserüli meg e nehéz napokat; de „bolondozik" a héja (kivált a sólyom) a varjakkal is, ha rászorítja az éhínség e keserves czigánypecsenyére. — Az előrehaladott idővel más, különösebb madáralakok is feltűnnek be nem fagyott vizeinken: az északi nagy jegesbúvárok (Colimbus) és búvárkacsák (Mergus); — az apróbbak közül (gyakran már e hóban) a pompás húsú és tollú selyemfenyves (Bombicilla) és hósármány (Plectrophanes nivalis) és néha a nálunk ritka Emberis a cia faja a sármánytyúknak; azután a a svábok „ligovicz" madara (Fringilla montifringilla), mely olyan bután belemegy a legostobább csapdába is. A mezei gazokból, füves erdei vágásokból nagy áloműlkó baglyok (Otus bracliyotus) röpködnek fel; a fenyveseket, ligeteket összecsoportosult fülesbaglyok (Otus vulgáris [verus, Cuv.]) lepik meg s az útféli cserjék, gyepűk száraz ágán nagy szürke gébics (Lanius excubitor) állóiig elárvult, pártalan magányban. Az erdők mélyén, a jégkéregtől ment hegyipatakok mentében is bukkanunk életmozzanatra: pompás jégmadarak (Alcedo) rebbennek ottan és vízirigók (Cinclus) gyönyörködtetik a szemet, de sőt a fület is, víg csicsergésükkel, míg az indásokban ökörszem csetteg és szőkéi galyról-galyra. Hanem mindez csak