Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

November

78 veszik magukat; de az erdőn is egyre szaporodik a nyúl, eső után (napfényes idővel) azonban a síkon fekszenek el legnagyobbrészt a nyulak, míg a zimankó ismét a jobban fedő búvóhelyekre vonulni nem kényszeríti őket. Oly helyeken, hol erdő közel nincsen, a nyúlak ligetek, bokrok, házak s faluk mellé húzódnak. Hóval, hideggel a kertekbe is ellátogat a nyúl, sőt a temetőkben is elfekszik. Általában erdők híján, késő őszszel az emberi lakok közelében szeret megvonulni a füles. Dérrel, vagy szélcsöndös enyhe idővel többnyire sík, egyenes téreken, őszi szántásokban feküsznek a nyulak, ellenben nedvesebb időjárással a szárazabb helyeket keresik, kemény fagygyal mindenütt lehet őket találni. Tíz fokot meg nem haladó higeddel a mezőn feküsznek; síkra fagyott hóval nem tudván maguknak kaparni, az erdőben találhatók, széllel pedig, ha csak hóval vagy esővel nincs keverve, kivétel nélkül a mezőn feküsznek, de gödrökben is találhatók. — A róka leginkább a sűrűst bújja ugyan, de olykor a szántóföldeken is rábukkanhatni. — A fogoly nádas réteken, parlagszőlőkben, kukoriczaföldeken, vesszősökben, általában sűrűs helyeken tanyázik, de olykor magasgazú tarlókon is rebbenthető. — A fáczán most már pagonyainak állandó lakójává válik. — A túzok a repczeföldeket keresi. — A ragadozó madarak mindenfelé kóvájognak. — Az erdei szalonka (ha még van) szokott tartózkodási helyeiről, de elvétve (kivált az Alföldön) nádasok körül, szőlőkben és vízmenti vesszősökből, valamint remizekből és parkokban is rebbenthető, míg a hideg el nem zavarja egytől-egyig az ily elmaradott sovány gerinczeket. Madárélet. „Sár van a vén földön, sötét köd az égen" . . . Elborult kedélylyel hallgatjuk az északi szél muzsikáját, mely telezúgja a tájak szabad téréit, erdők vadonát megdöbbentő szólamokkal, mintha az utolsó Ítélet harsonája zengne gyötrelmesen, a nagy beszámolóra hívogatva. Amerre jár, siralom támad a nyomába és dermedet; nyiszog a feketére vált tarló, a sok lesorvadt giz-gaz fonnyadt múmiája hideg sóhajától. Osszezördülnek a lombtalan galyak; zörög a száraz avar is a fák alatt s fel-fel emelkednek itt is, ott is a nyugovóra szállt sárga, aszott falevelek, mintha emelgetné, sorba vizsgálgatná őket valami láthatatlan, valami kegyetlen erdei szellem, hogy vájjon alaposan megvannak-e halva, mielőtt rájokterüla fehér szemfedő. Majd közéjök markolnak ádáz indulattal, sikoltó gúnykaczajjal a szélmanók, hogy szerteszórják akiszenvedett testeket: a szegény faleveleket, melyek olyan sárgák, olyan fonnyadtak. Némelyiknek még szederjes az arcza s olyan nedves, mintha kisírt könyek futnák tele. Ezekben talán még a driádók lelke vezekel; — és mintha sóhajok kelnének, mintha zokogás hallatszanék a fák alatt, ahol a szegény sárga falevelek egymásra borulnak, egymást csókolják búcsúzkodva . . . Halk, síró nesz támad az avar felett, mely zörgő zajba vesz: összecsördülnek a száraz múmiák, mely az elmúlás zörgős csont-