Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Október

70 sokszorosan megkönnyebbül az utánkeresés sok fáradságot és nagy szakértelmet igénylő munkája. Cserkészni és jól cserkészni fáradságos vadászati mód, de utánkeresni még fáradságosabb ; hanem egy igazán jó vérkutyával valódi élvezet és bőven pótol minden fáradságot, — másrészt pedig praktikus oldala is megbecsülhetlen. Ép azért jól kezelt fő-, őz- és dámvadban bővelkedő vadászterület vadászatát, ahol rendesen vadászni szoktak : el sem lehet képzelni véreb nélkül ! Enélkül igen sok vad elvész és igen sok fáradság és szenvedély vesz kárba — hogy a semmi által nem enyhíthető vadászkeserűségről ne is szóljak. Es a vérebbel való bánás nem is olyan, hogy az talán visszariasztólag hatna, mint például egy féktelen, kell vagy nem folytonosan nyargalászó divatos vizslával, melyet örökösen dreszszirozni: „vezetni" kénytelen az ember a tüdeje és mennyei jussa veszélyeztetésével, — hanem kényelmesen, szinte játszva bánhatni vele. Egyszerűen felvétetjük vele a csapát és megmutatjuk neki a vért, melyet orrával bökdösni szokott és ha kellő gyakorlata van, úgy elmegy a sebvéres csapán vagy a száraz nyomokon is, mint a parancsolat — és még akkor sem téveszti el a nyomot, ha esetleg sokkal frissebb, egészséges és egészen meleg csapákon kellene is keresztül haladnia. Egyébiránt alkalomadtán a következő módon járunk el a véreb vezetésénél: Megmutatván neki a vérnyomot a hosszú vezeték-szíjra vesszük s odáig vezetjük, ahol a vad a sűrűbe menekült. Itt a csapáról levezetve illetve leemelve, a sűrűséget megkerüljük s rövid szíjra véve az ebet, csapást kerestetünk vele, természetesen a keresett vadét. Ily módon tovább kell dolgozni, míg az eb mutat, vagyis sebvért vagy heveredést talált — s hasonló esetekből meggyőződve, hogy az ebnek vadászkitétel szerint igaza van: megtöreteljük a helyet, hogy azon esetben, ha az eb a csapát eltévesztené, ne kelljen vele a korábbi vérnyomig vagy a sebzés helyéig visszamenni. Ha aztán a kutya a csapást ismét felveszi, akkor követjük azt a legközelebbi sűrűségig és ott ismét levesszük a csapásról, majd pedig a sűrűst megkerülve, rövid szíjjon a csapán menni engedjük. Ezt az eljárást pedig addig ismételjük, míg végre sikerül megállapítanunk azt a sűrűséget, melyben vadunk rejtezik. Ezt pedig a legtermészetesebben és minden kétséget kizáró módon úgy állapíthatuk meg, ha látjuk, hogy fürtető ebünk a sűrűség megkerülése után nem talál csapást s tétovázva eligazodni képtelen, szóval midőn elvesz előle a nyom, amelyet követhetne. Már most ilyképen megbizonyosodván a vad hollétéről, illetve fekvőhelyéről : visszamegyünk arra a helyre, ahol a vadat a kérdéses sűrűbe váltani láttuk s onnan kiindulva, az ebbel vezettetni engedjük magunkat a már megdermedt vagy pedig még élő, de nagyon beteg állathoz. Első esetben eleresztjük az ebet, hogy a vadhoz járulva, dermedtre csaholjon; ha azonban a vad felugorva eliramodik, leoldjuk a szíjjról a vérebet s animálva a szökevény után uszítjuk, melyet aztán az csaholva addig hajt, míg eléje kerülhet s megállítja (előtte állva ugatja) — s elzárva előle az útat, tovább menni nem engedi s ezáltal lehetővé teszi, hogy lehető gyorsan a megállított vad közelébe nyomulva, azt a szemek fölé vagy a fültőre aplikált kegyelem-lövéssel végleg terítékre hozhassuk. Azután a megdermedt vadat a helyszínén kizsigereljük vagy lékezzük s a vérebnek kevés aludtvért és a lépből egy darabkát jutalmul „kapzsira adunk"; de a