Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
Október
50 holdfogytával és meleg, szélcsendes időjáráskor sokkal szívósabban fekszik vaczkában, mint midőn a hold növekedik és zivataros, hideg időjárás van. — A fogolycsapatok többnyire megváltoztatják eddigi rendes tartózkodási helyeiket ; a síkokról jól fedő sűrűs helyekre, gazos vesszősökbe vonulnak, továbbá találhatók még kubikgödrök körül, gazos kukoricza-szárasokban, szőlők közt, nádgazos helyeken, vágásokban, sarj-erdőkben s eféle helyeken. — A fürj is hasonló helyekről rebbenthető e hó végéig. — A fáczánt a kukoriczatörés és egyébb mezei munka lassanként végkép elriasztja az annyira kedvelt mezők tájaitól s pagonyaikba takarodnak vissza. Azonban egyes kósza kakasok, sőt elmaradozott, elkószált tyúkok is találhatók még olykor a herésekben és kivált vizek körületén, nádas gazok közt, erek, folyók partján stb., sőt a gazos szőlők mindaddig kedvencz tartózkodási helyeiket képezik, míg csak onnét a sűrű háborgatások végkép el nem riasztják őket. — A vidra, vadmacska, görény és nyestek kezdenek téli vaczkaik elkészítéséhez látni. A rókák és szárnyas ragadozók már szerteszéledtek születési helyükről s valóságos sátoros-czigány életet folytatnak; tartósabban csakis a nagyobb sasfajok maradnak meg imitt-amott. A sólymok, héják, kányák, ölyvek és bagolyhéják (Circus) folytonos jövés-menésben, részben pedig fogytán vannak. Madárvonulás. Nem igen van már élet a mezőn, ami még volna is, kérészélet az már ... A határmesgyéken sárgult levelű őszi virágokat, száraz fűszálakat bólintgat a hűvös fuvalom, tépászsza a kékszemű kökény haragoszöld gályát s ingatja a nádat a tó partján. Itt-ott még a Taraxacum gyámoltalan kései hajtása kidugja sárga tányérját az avarból; de az se éri meg a pölyhe hullását, mikoron majd ráfúnak a pajzán szélmanók. A barázda szélén imitt-amott kinfeledt napraforgók szikár kórói álldogálnak, mint az eltűnt növényi élet feljáró kísértetei. Meg-meglóbálja szomorúan, lankadtan lecsüngő fejüket a szél, mely megtanult immár gyászdalokat dudorászni a nagy temetésre és sírni a virághervadáson. Az erdő zöld lombéke lassanként sárga színt vált s zörögni kezd, mintha láthatatlan erdei manók bujkálnának a levelek között zörgős csonttestükkel; a meg-megújuló szélroham lekap néhány levelet a fák koronájáról s vad sikolylyal, üvöltözve ragadja tova prédáját. Aztán a térekre rohan a láthatatlan hatalom s száguld tovább czéltalanul, talán egyik sarkától a másikig a világnak — mindenütt vad énekszóval, pokoli kaczajjal — rontva, bontva, kötekedve galylyal, koróval, a sorvadás múmiáival, míg el nem full fáradtan a lélekzete. Az ördögborda gurulva menekül előle, árokba,
