Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Július

518 a miből tudni lehet a magnak érését, a kaszapengésnek immár küszöbön lévő örömteljes napjait. Hanem addig is jól megdézsmálják az „áldást" a hivatlanok. Millió veréb rebben a kalásztenger felett s foly a cséplés, csipkelődés az érett szemek után. Segít nekik a sordély is, a ki most bandákba álltán szintén ott jár, ahol a gazda nem szeretné — no meg az öreg János bácsi (mert minden csősz János), a ki olyan nagy pukkanású lövőszerszámot hord a hátán. De hiába hordja. Csak a pukkanása olyan veszekedett nagy annak a kuruczvilági szerszámnak, de a magja mindig görbe. Már pedig nem azért veréb a veréb, hogy ezt ne tudná . . .. Épen így van a „jancsik"-kal is, azokkal a madárhessegető rémvázakkal t. i., a melyeknek ütött-kopott czilinder-kalap van a tetejükbe húzva verébrémítés okából. Hanem hát nincsen semmi foganatja. Gébics száll a tetejébe s nagy csettegve deputálja a minémüségét, -— okos kanverebek megkerülgetik kíváncsian, mint a cserebogár a gyertyafényt — s végre is nyilvánvalóvá lészen a turpisság, hogy az csak: Rossz kalap, Ne félj tőle, nem harap .. . — s ezzel huss, mennek a búzára... A mérges csősz bácsi aztán tölthet ismét félmillió verébsörétet a pukkantyújába . . . Eképen való madárveszedelem vagyon az aranygerezdek tájain is, mert csábítók nagyon az érő gyümölcsök, cseresznye piroslik, meggy kandikál ki kívánatosan a haragoszöld lombok küzül és kerülnek még másféle ízes dolgok is ottan, ahol ezek vannak, a melyek mind-mind oly csábítók a madárínyre. És van is hegyen-völgyön lakodalom. A vagyonközösség nem is olyan kivetni való elvétől áthatott szárnyas czuczilista sereg ugyancsak hozzálát annak megvalósításához s a gyülekezési törvény teljes figyelmen kívül hagyása mellett pokoli erélylyel igyekszik a létkérdés ama kétségbevonhatlan igazságának bebizonyítására, hogy „élővel él" nemcsak a két lábú tollatlan, de a hasonló lábmennyiségtí szegény tollas proletár is. És bizony mondom, a minden tűzzel-vassal megnyilatkozó „magyar királyi ész és tapéntat" daczára is, némelyiitt nagyon kevés betakarítani valót hagynak a gazdának. Pedig a „kelep" se hiányzik ám, az a zakatoló bolond szerszám, a mely különben oly haszontalanúl zajongja tele a megülepedett nyári csendességet. Sőt inkább majdnem szakadatlanúl új gyülekezők érkeznek. Nagy hussanással rebben, mintha nagy fekete felhőt hordana a szél: a sok, a temérdek sok sereglye-madár; — másfelől meg óriási, velőt hasigató zsivajgás hat el a fülhöz a már jóllakott, most hangos tanácskozást folytató proletárok gyűléséből, a gyepűszéli nyárfa tetejéről, amelynek egyszerre csak egy rettentő nagy pukkanás veti végét, a miből nyilvánvaló lészen ama bizonyos „erélnek" tettekben való megnyilvánulása, a mely a „röndnek muszály lönni"-féle társadalmi akszióma szolgálatába szegődött még Bachus országában is. Ha aztán felnéz a szem a kékséges magasba, látja ott a fekete pontokat, a temérdek sok pettyes