Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Július

madárságot, a mint mennek nagy sietve, megszeppenve, mint tetten ért gyerkőczcsapat, ha megriasztja őket a mérges mumus. Akik visszamaradnak ilyenkor, azok nem tartoznak nyilvánvalóan az „elvhűek" felekezetéhez, azok a suttyogók, holmi rigók és czinegék, akik amúgy titokban hódolnak a vagyonközösség világfelforgató elveinek. Pedig nem is hinné az ember, micsoda kárt tesz a gyümölcsben még az a sárgadolmányú madár is, melyet a szólásáról „szolgabiró madár"-nak nevezett el a nép szája. — Mindezeknek a „takarító*' népeknek a mentségéül azonban meg kell jegyeznem, hogy az apró szárnyas népet, csak a terített asztal ideiglenes gyönyörűsége hozza össze egy kis ideig-óráig tartó torkoskodásra, a mely egyszersmind nekik az egyedüli kalácsos ünnep a sok nélkülözéssel, mostohasággal teljes évben. Az igazi „takarítók" nem szárnyon, de lábon jönnek: egerek, hörcsögök ezek, melyek most gyűjtik a télire való szemes eleséget földalatti éléstárukba. Az élelmesek -— a kétlábúak közül való magyarok — az ily helyeket megjegyezve, „takarás" után fölbontják a pofazacskós perselyesek vermeit és hihetetlen mennyiségű válogatott szemet emelnek ki belőlük. — De dacára annak a nagy forrongásnak, mely az érő kalász és pirosló gyümölcs helyén most napról-napra mind élénkebb mozgalommá fejlődik, — mégis a szárnyasok világának kedélyére vetve egy pillantást, azt tapasztaljuk, hogy erdőn-mezőn nagyon megcsappant az élet azon vidor megnyilatkozása, mely szigorú figyelmünk körén kívül esik ugyan, ám de azért ellanyhulása avagy teljes elnémulása mégis mindjárt feltűnik. Hanem tudni kell, hogy a szerelemmel együtt nagyrészt a dal is odalesz; mert a kiábrándulás korszaka is ez egyszersmind. Azután a szülei gondok, a gyereknép nevelésének a befejezése is úgy elfoglalja a szárnyas népet, hogy bizony víg áriák zengésére nem igen marad idejök nekik. Csak a bohém fürj zengi tovább is menyecskecsalogató pittypalattyolását. 0 még nem tanult meg társadalmi paragrafusok szerint szeretni: ő a szabad szerelem híve — és emellett valóságos „aszfaltbetyár" a madarak között, aki alig hogy szállóban van az esti pir bibora, alig, hogy kiteregeti első foszlányait a kékködű alkony a táj felett, máris „méla lesben várja" a mosolygó pipacsok, kékszemű szarkalábak illatos erdejében az ő könnyűvérű hölgyeit, egyre híva, egyre csalogatva őket a szerelem túláradt szavával: „babám, babám: vártalak, vártalak" . . . Hanem sokszor ez a veszte neki. Gyanús alak lopja magát a csattogó hangok után s hirtelen csak meglebben valami ezerlyukú terítő a sárga kalászerdő felett s nyomban egy remegő, vágytól, forró érzelemtől áthatott hang csendül bele a triicsökmuzsikás lanyha nyári estbe. Nemsokára aztán ott a soklyukú lepel alatt hangzik a szerelem kéjittas, beczéző szózata: „babám, babám" . . . Hanem ekkor csak megrándul hirtelen a vészthozó teregető s a másik pillanatban már csalódottan veri össze szárnyát a forróvérű Adonisz és — belekerül a többi közé, az álnok fürjfogdosó zacskójába, a hol a hasonló sorsra jutott szerelmi mártirokkal elmélkedhetik ama tény