Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Április

463 ugyanis abban a pillanatban, midőn a sas lőtávolba ér, rögtön kiugorhassanak a lesgunyhóból; hanem kirohanni, látni s az első támadás alkalmával lőni (és lehetőleg találni!) egy legyen, mert a nagy sasok roppant vehemencziával, de csak egyszer-kétszer csapnak le. — A kőszáli sas (Aquila crysaetus) az uhunak a legelkeseredettebb ellensége; hasonló hevességgel támad a rétisas (Haliaetus albicilla) is (különösen a fiatal példányok) és néha oly rohamosan és dühösen, hogy le is tépi az uhu fejét. Ez a faj legtöbbnyire csak egyszer-kétszer csap az uhura, azután valamely távolabb eső fára száll s nem igen szokott másodszor is visszatérni. — A berki sas (Aquila naevia) szintén nagy ellensége az uhunak s kitartóan csapkod le rá és nem ritkán a legközvetlenebb közelében ereszkedik le. — A többi sasfajok is mind a legnagyobb gyűlölettel viseltetnek az uhu iránt és viselkedésük hasonló a fentiekéhez. — Ezek után szólnom kell még a lesgunyhóról. Ez a helyi viszonyokhoz és körülményekhez képest annyi mindenféle lehet, hogy azt illetőleg egy általános czélszerüségü sablont megállapítani szinte lehetetlen; épp azért ezt illetőleg, a szőrszálhasogatásig menő és igy a fogalmakat a könnyebb eligazodhatás rovására összezavaró „szaktanításokat" alábbi tárgyalásaim során már csak azért is mellőzendőnek tartom, mert a gyakorlott puskaforgatóknak helyes érzéke úgyis megsúgja, mily eljárást kell követnie, hogy az a czélirányosságnak leginkább megfeleljen. Mindössze tehát egyszerűen a legszükségesebb elvbeli megállapodások: a téveszthetlen reguláris szabályok felidézésére fogok szorítkozni írásomban. — Hogy az egyszerű, költségnélkül való berendezkedést s emellett mégis szorosan a czélirányosságot véve tekintetbe — egyrészről, továbbá mely szempontok tartandók szem előtt a gunyhó helyére nézve a lokális, madármozgalmi és meteorologiai okok figyelembe vételével másrészről, azt már fentebb elmondottam; ezekről tehát ezúttal ismétlésbe nem bocsátkozom; de ezek kiegészítéséül álljanak még itt a következők: 1. Nem nagy terjedelmű, de változatos terepviszonyokat magában foglaló vadászterületen addig, míg a fák lombosak, állandóságra számított uhuzóhelyeket a czélszerüség okából nem kell használni, hanem a csöndes ülések helyett a vándorló uhuzásnak kell előnyt adni: ma itt, holnap ott a húzási irányok és a széljárás szoros tekintetbevételével. S ehhez képest gunyhót természetesen nem készítünk, hanem a körülményekhez képest fedezetül levágott ákácz vagy egyéb faágakat letűzdelve, hevenyészett galyernyőket, bokorcsoportozatokat, mocsárnál nádból, aratáskor keresztformára rakott szalmából, sarjú illetve szénavágás idején (kaszálókon, rétékben) asztagformájú leshelyeket, kukoriczakúpokat (abba elrejtőzve), mély, fölül lombos árkokat, gödröket, épületromokat stb. használunk. Némelykor az is elegendő, ha magasra nőtt kukoriczásban foglalunk állást, a baglyot pedig a mellette elterülő tisztás, kopár avagy nem magas bokrokkal benőtt helyen helyezzük el a földbeszúrt (hordozható) állványra. Ha a bagoly közelében néhány száraz fa is van, annál jobb, de nem feltétlenül szükséges, mert a ritkább és nagyobb orvmadarak egyáltalán nem szoktak az uhunál fára szállni, hanem rendesen repülés közben csapnak le a bagotyra, azt megkörnyékezik s a levegőből törnek le rá. Ezek tehát csak repülés közben lőhe-