Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.

Deczember

222 nyílsebesen veti rá magát s épp oly hibázhatlan biztonsággal megkaparítja azt, mint ahogy a levegőből élő istennyilaként lecsapó halvágó (Pondion haliaetus) a maga halprédáját szokta. — A jég alatt épp oly biztonsággal halászik, mint a nyilt vízen s beszálóul önmaga által (nyalás útján) készített, vagy a halászok által kivágott lékeket s jégmentes helyeket használja. Rendesen víz ellen úszva szokott halászni s lélekzetvétel nélkül meglehetős hosszasan képes a víz alatt maradni. — A vidra a legkülönbözőbb időkben pacsmagol (párosodik), fő párzási ideje azonban februárra esik. A nőstények 9 hétre kölykeznek valami vízi rejtekben: padmalyokban, parti lyukakban, nádcsomókban stb. A kölykök száma rendesen kettő vagy három, ritkán négy s 9—10 napig vakok. Körülbelül 8 hétig szopnak s egy éves korukban teljesen kifejlődnek és szaporodásképesek. A fiatal vidrák mindaddig anyjuk gyámkodása alatt maradnak, míg csak önálló cselekvőképességük — önfentartásukat illetőleg — kellő mérvű kifejlődést nem nyert. — A vidrának én háromféle hangját ismerem: rendes hangja halk nevetéshez hasonlít, dühében és fájdalmában pisszeg, párzás idején pedig füttyent, a füttyentést azonban az ivarok egymás hívására is használják. — A vidra aránylag roppant erejű állat; harapása borzasztó, a rókáéval össze sem hasonlítható; fölingerelve nemcsak az ebnek, de az embernek is nekiugrik; az ebeket rettenetesen összemarja, kivált ha kölkei védelmére kel. A borz (Meles taxus) természetrajzilag a ragadozókhoz, és pedig ezeknél szintén a menyét-félékhez tartozik, noha külseje folytán első pillanatra a medvékre emlékeztet; de hosszú vékony feje, mely ormányformában végződik s kis élénk szemei: viszont a nyestekhez állítják közelebb, valamint fogrendszere és belszervezete is kétségtelenül a nyestekre vallanak; azonban ezen vérengző kis zsiványok hajlékonyságát, fürgeségét és azoknak kecses mozdulatait nélkülözi. — A borz*) általában nem tartatik veszélyesnek a vadállományra, mert nehézkes termete látszólag (de csakis látszólag) ügyetlenné teszi a vadászatra, Ha azonban e húsevő ragadozónak életmódját figyelemmel kísérjük, ki fog tűnni, hogy főleg tavaszszal, amidőn a fejletlen vad-fiókoklioz borzügyességgel is hozzáférhet, annyi kárt tesz a vadállományban, hogy a vadász pardonjára legkevesebb igénye sincsen; ezenkívül hivatott fészek-fosztogató; felkeresi ugyanis a foglyok, fajdok, fáczánok s egyéb földön fészkelő madarak fészkeit és pusztítja azok tojásait s a fiatalokat. Általában körülbelül igaznak látszik az az állítás, ha borz egyszer húst ízlelt, mindig eme táplálék után vágyik s az ily borzpéldány a vadállományra igen veszélyes. Látszólag ügyetlen termete üldözésre ugyan nem igen alkalmas, de azért kétséget sem szenved, hogy e végre a természet által mégis el van látva képességekkel, mert számtalan a példa, hogy nyúl-süldőket, sőt őz-gidákat is pusztít, melyeket tanyájukon lep meg. Nem egyszer találtam felbonczolt borz gyomrában 4—5 nyúl és fogoly maradékait ! — Különösen a fáczánosokba vetődött borzok igen veszélyesek; van reá eset, hogy egy éjen át 38—40 fáczán-tojást elpusztít a fáczánosba vetődött borz. Mihelyt *) E leírást a „Vadászlap" egy régebbi (,1894-ik) évfolyamban „A borzról és a menyétfélékröl" czím alatt közült értekezésem után adom.