Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
157 villongani kezdenek, — bizonyosra lehet venni, hogy valami nagy szárnyas van közelben. Tehát mihelyst a hollók jelezni kezdenek, azonnal lőkész helyzetbe tegye magát a vadász, mert csakhamar aztán kivehető lesz a szárnyak suhogása s a zörej, melyet a közeli fák valamelyikére beszálló sas vagy keselyű okoz, mert mielőtt a dögre leszállanának az ilyen nagy ragadozók, előzőleg egy kis tájékoztató szemle tartása végett többnyire fára (síkon a földre) telepednek. De rövid vártatra ismét zörej és suhintás következik és végül egy tompa ütés, melyet a beszálló erős jószág a hullán, fán vagy talajon rúgásával okoz. Ha ezalatt a hollók folyton nyughatatlan magaviseletet tanúsítanak és károgva lavíroznak a közelben, mint bizonyost föltehetjük, hogy rövidesen még egy másik torkos vendéghez is leend szerencsénk. Ily esetben tehát nem kell sietni a lövéssel, hanem meg kell várni, míg a szárnysuhogás s az ezt követő tompa ütés az új vendég beérkeztét jelzi, illetőleg míg helyét a hullán elfoglalja a jövevény s ekkor bevárva azt az alkalmas pillanatot, midőn két-, vagy esetleg több madár egymás irányába jut, pontos czélzás után a 2-es számú söréttel üdvözöljük őket, A lövés eldördülte után nagy hirtelenséggel ki kell ugrani a leshelyből (a lőporfüst miatt), hogy esetleg a ki nem lőtt csővel — ha netán szükség lenne rá — javítani lehessen, vagy hogy az esetleg megsebzett, de helyben nem maradt madár menekülési irányáról tudomást szerezhessen a lövő, hogy azután a les befejeztével felkereshesse; azonban ha jónak látja, menjen utána azonnal. Ám a meglőtt madarat be kell vinni a gunyhóba. — Megesik néha, hogy egyszerre keselyű és sas ereszkedik a hulla mellé. Ez esetben rendesen igen érdekes jelenetnek lesz tanúja a türelmes vadász, kivált ha csuklyás keselyű (kéknyakú) van jelen. Leszállás után ugyanis mindketten a döghöz akarnak ugrálni; hanem amint az egyik megmozdul, a másik rögtön eléje ugrik, hogy az útat elzárja. Komikus egy kép aztán, amint a nagy otromba keselyű haragjában tollait nekiberzentve s meztelen, elkékült nyakát dühében ide-oda mozgatva, ellenfelére avanczírozik, mely villogó tekintettel s macskamódra összehúzódva, egyébként pedig néma dühvel várja a támadást.; a rétisas azonban a közeledő ellent valami vésztjósoló vagy tiltakozó „glik-glik"-szerű dühkiáltással szokta fogadni, miközben fejét hátra fektetvén, csőrét szélesen kinyitja. — Az is igen érdekes, midőn csupán csak feliérnyakú keselyűk (Gyps fulvus) szállanak be a döghöz; amiről egyébiránt könyvem 91. és 92-ik lapjain már volt szó. Hanem ettől a leírástól némileg eltér az a megfigyelés, melyet Szikla Gábor fővárosi tanár és ornithológus az „Aquila" IV-ik kötetében (pag. 140—143) közöl. Megfigyelését a szlavóniai Kupinovo község határában tette (1894. junius havában) s annak következő leírását adja: „Még Mitroviczon időztem, egy gyönyörű megfigyelést volt alkalmam végig élvezni. Ott állomásozik egy huszárfőhadnagy, gróf Wurmbrand, szenvedélyes vadász, Sokat mesélt az ottani vidék sasairól és keselyűiről; látva, hogy elbeszéléseit illetőleg egy kissé tamáskodom, proponálta, hogy tegyünk kísérletet a dögkunyhónál. Elhatároztuk, hogy még egy csendőrfőhadnagy kísérete mellett reggel kimegyünk. — Egy czigánytól szereztünk egy gebét, meghagyva neki, hogy a lóval reggeli 3 órára künn legyen a megjelölt helyen. Mi is odaérkeztünk. Nekem nem tetszett a hely, nem képzeltem, hogy oly óvatos állat,
