Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve. Szakvadász a gyakorlatban.. Szeged, 1903.
November
158 mint a sas, odajöjjön. Egy nagy legelő volt az a Száva partján, tele lovakkal, disznókkal és marhákkal, melyek alig voltak 50 lépésnyire tőlünk. A gunyhó azonban mesterileg volt készítve: 2 méter hosszú és szélességű, 1V2 méter mély verem volt a földbe ásva, melyben egészen fel lehetett állani; felül berőzsézve és elföldelve, a tetejére pedig — mint a környezetén tenyészett — friss bozót halmozva. A bejárat oldalt, melyben csak hason csúszva lehetett átjutni s a dög felé három lőrés ásítozott. — A lovat agyonlőttük s a czigány értvén mesterségéhez, csakhamar lenyúzta. A dög 30 lépésnyire volt a leshelytől, azontúl pedig ugyanolyan távolságra a földre tettünk egy eleven uhut, tőlünk balra pedig egy kitömött rétisast (Haliaetus albicilla, L.) állítottunk fel (egy olyan példányt, melyet egy lovász legény tömött; tehát desperatus alakja volt). Besiettünk a gunyhóba s nem fojthattam el magamban egy gúnyos mosolyt! — Alig hogy a konyakos üveg rendre járta, megjelentek a varjak, hogy bosszantsák a szegény uhut. Sokáig károgtak, végre tisztességes távolban megszállva közeledtek. Sokáig tartott, míg az első — egy fiatal — rá merészkedett a már felpuffadt dögre. Ez jel volt a többinek; mind bátorságot kapott s csak néhányan, melyek már hallhattak e helyen puskaropogást, károgtak a távolban. Csakhamar megjelent két holló (Corvus corax, L.) is, de nem akartak megszállni; egy óra lefolyása alatt aztán még négy egyszerre jött s utána még egy. Sok időbe került, míg végre neki mentek a falatozásnak. Rendkívül mulatságos volt nézni, mint veszekednek egy-egy letépett falatért! Némelyik oly szemtelen volt, hogy az uhunak farkát tépte, mások meg a kitett albicillát czibálták. Nyolcz óra tájban megérkezett egy berki kánya (Milvus korschun, Gm.), utána a másik s csakhamar négyen keringték körül a prédát. Nem soká tanakodtak; ők is rászálltak. Hanem szegények nem igen falatozhattak, mert a varjak folyton czibálták a farkát hol az egyiknek, hol a másiknak s ha egyszer elzavartak egyet, nehéz volt megint a leszállás, a fekete népség nem engedte. Kilencz óra tájban egyszerre fölrebbent az egész lakomázó társaság s vagy 15—20 lépésre a dög körül a földre szálltak; csak a kányák keringtek, folyton keservesen siránkozva. „Most valami nagy állat jön!" — jegyzé meg a főhadnagy s alig szólalt meg: egy nagy sötét árnyék csúszott végig a legelőn. Tíz perez telhetett el, miközben a döghöz egy állat sem mert közeledni, míg egy hatalmas rétisas vagy 60 lépésre a földön guggolva, borzalgatta tollait. Meg sem mozdult! Fenn a levegőben a másik sas bugygyogott (klu-klu-klu-klu), aztán az is megszállt, de már közelebb, mint az előbbi. A dögön még mindig nem volt semmi! Egyszerre egy nagy suhogás és a harmadiik, utána a negyedik rétisas jól hallható csapással vágott a dögre. Már most megmozdult a két első is. Komikus ugrásokkal közeledtek és valamennyi varjú, holló, szarka és kánya mind sietett, hogy jusson nekik is még valami. így múlt el 11 óra, miközben igen érdekes jelenetnek voltunk tanúi; pl. az egyik rétisas, egy tavalyi fiatal, folyton a kitömött sassal vesződött: lábával taszigálta, kitépett belőle egy csomó tollat, a hátára ült, végre még a feje tetejét is ülőhelyül használta fel. Wurmbrand gróf állítása szerint, ugyancsak annak a sasnak a feje tetejéről lőtt le az ezredes néhány hét előtt egy másik rétisast! — 11 óra tájban új vendég érkezett.
